ÁBRAHÁM ELHIVATÁSA

BIBLIAI TÖRTÉNETEK

Ábrahám! ? így szólt az Úr hozzá,
Hagyd el földedet családoddal,
Vagyonoddal, állataiddal,
Szolgáidat vidd magaddal.

Új földre vezetlek titeket,
Áldásomat így elnyeritek.
Ábrahám és Lót családjaik,
Mindenestől felkerekedik.

Sokáig tartott az utazás,
Hegyen, völgyön és folyón át,
Eléjük tárult pompás látvány,
Gyönyörű völgy neve Kánaán.

Mind két család letelepedett,
De szolgálóik veszekedtek,
Így Lóték új földet kerestek,
Útjuk Sodomáig vezetett.

Itt uralkodott a gonoszság,
Isten nélküliség, romlottság,
Így éltek a sötét pogányok,
Nem maradtak igaz családok.

Egy nyári napon Ábrahámhoz,
Három férfi ellátogatott,
Szívvel hívta őket asztalhoz,
Enni ? inni valót hozatott.

Majd az Úr szólta: egy év múlva,
Neked fiad születik Sára.
De ő csak mosolygott, nem hitte,
Hisz, idő már eljárt felette.

Vándorok és Ábrahám reggel,
Sodoma felé útra kelnek,
Ott sok ? sok ember jajveszékel,
Ám, nagy súlyuk van vétkeiknek.

Így Sodomára, Gomorára,
Pusztulás vár nemsokára.
Ábrahám kérlelte az Urat,
Hagyja, ha talál tíz igazat.

Isten megígérte, kegyelmet ad,
Nem pusztítja el az igazat,
De Ábrahámak nem sikerült,
Csak Lót és családja menekült.

FÉNYLŐ CSILLAG
Írta: Poór Edit

Egy fénylő csillag az égen,
Felragyogott nékem!
Életem alkonyán,
Megjelent egy fénysugár.
Reményt keltett szívemben,
Tisztán ragyogott az ég felettem!
Szikrázó fénye beragyogta életem,
Ez a csillagfény Te voltál énnekem.
Bár hiba volt, hogy reménykedtem,
Csak hulló csillag jut életemben.
Te ragyogj tovább tisztán, fényesen,
Sokáig tündökölj, mint csillag az égen!
Szüksége van, rád e világnak, s az égnek,
Ily ragyogással csak a Te fényed élhet!
Másoknak célt mutatva, a csillag rengetegbe,
Életed büszkén, boldogan élheted le.
Távolról is, de csodálom fényedet,
Lelkemben örökre megőrzöm lényedet!
Néha fénysugarad hozzám is elér,
Örömmel tölt el, hogy engem is ér.
Számomra az ég tengerén,
Te vagy az egyetlen sugárzó fény!
Ha ragyogásod, itt már el nem érhet,
Egy más világban, még utolérhet.
Visszatükrözöm onnan, a szeretetem néked,
Utadon, a lelkem fénye elkísér téged!

Egyedül éltem életem, de boldogan,
Nagy szerelmet jó Isten elém hozta.
Váratlanul bukkant fel életembe,
Miért történt, akkor nem értem.
Különleges, mély érzelem,
Nem szokványos földi szerelem.
Megijedtem, ahogy ráeszméltem,
Imában a jó Istent ezerszer kértem,
Ezt az érzést vegye el tőlem!
Sokáig küzdöttem ellene,
Nem akartam, nem kértem!
Hiába, porba hullott kérésem.
Mind e közben gyötörtek fájó érzések!
Hiányod miatti szenvedések.
Minél inkább próbáltam eltemetni,
Annál inkább kezdett felerősödni.
Nem volt hát mit tennem,
Megadtam magam, s győzött az érzelem!
Kérdéseimre a választ, megkaptam sorban,
Találkozásunk meg volt írva sorsunkban.
Összeköt minket lelkünk egysége,
Rezgésünk egy dallamra szól az égben.
Így még nem szerethettek téged,
Nem felejtelek el, amíg élek!

Édes gyümölcs a szerelem.
Mely két szív fáján terem.
Van ki sokáig érni, hagyja,
S van ki éretlen, leszaggatja.

Titkos háború a bánat.
Elvadult hajtása e fának.
de van ki időben, lenyesi.
S van, ki ezt dédelgeti.

Fájó kin a csalódás.
Mint ifjú gyümölcsrothadás.
Van ki még többször is, bízik.
S van kit egy, kísér a sírig.

Ezen az őszi délutánon
amikor erjedő must szagát
hordja a szél
s a levelek sárgán,
vörösen
zölden
hullnak a fákról
még ragyog a nap
s hunyorgat az ég csoda-kékje
szobánk lázas bútorai
között
száz karral ölelnélek
térdelnék öledig
emelkedve
feszes csípődet
átkarolva
szép asszony tested
felajzott vágyakkal
magamhoz vonva
suttogva neked
halk imámat
hogy
szeress sokáig
hogy
tedd szét nekem a lábad
hogy
száz csókkal
csókolnám édes
szádat
s ha feltámadna benned is
a vágy
nem hallatszana más
csak a lüktetésünk
ahogy
egymásba verődik
testünk
lázas ziháló meztelenségünk