Hála a FÉNYNEK, mely bennem lángra gyúl,
a szívem melegíti, sohasem halványul.
Glóriát emel a fejem fölé,
áttetsző FÉNYBE öltözök én.

Hála a FÉNYNEK, mellyel szerethetek,
lelkemben nyugalom, békében élhetek.
Szeretek szeretettel, szeretek szerelemmel,
beragyogom a világot az aurám FÉNYÉVEL.

Hála a FÉNYNEK, hogy Vele élhetek,
Vele fekszem le és Vele ébredek.
A FÉNY tisztasága hatja át a lelkemet,
sohasem fázom, melegíti testemet.

Hála a FÉNYNEK, én boldog vagyok,
szeretetet mindenkitől egyformán kapok.
Az összes sejtemet feltöltöm Vele,
gyere bújj hozzám, Neked is jut belőle.

Hála a FÉNYNEK, én szabad vagyok,
szabad, mint a madár és a fénylő csillagok.
Örömkönnyek áztatják és tisztítják lelkemet,
hála Neked FÉNY, tisztelet és köszönet.

Én úgy szeretnék elmenni a földről
mint a villám a kerti fák között,
mely hirtelen lecsapva villanásra készül,
és egy mozdulattal mindent elsöpör.

Én úgy szeretnék elmenni a földről
ahogy a szél sóhajt halkan,csendesen,
s egy sóhaj mögött mindent eltemetve
ne legyen idő még visszanézni sem.

Én úgy szeretnék elmenni a földről
hogy ne sajnálkozzon rajtam senki sem,
akiket szeretek ne lássanak sírni,
s akik gyűlölnek ,ne örvendjenek.

Én úgy szeretnék elmenni a földről,
hogy ne okozzak fájdalmat neked,
ne ússzon miattam könnyektől a párnád,
hisz álmaidban melletted leszek.

S én úgy szeretnék elmenni e földről,
hogy odaföntről melletted legyek,
ha bánatod van ne maradj magadra,
s még akkor is,ott is foghassam kezed!

Szeretsz Te még engem,
Ha szíved, úgy fáj, mint enyém,
Felülsz a vonatra és robogsz hozzám,
Az a csók amit adtál, nekem, elárulta,
Hogy él még a remény, éreztem én.

Öleltél, csókoltál, símogattál,
Mint ifjú korunkban rég,
Ezt elfeledni nem lehet,
Hiába mondanád, nem szeretsz,
Én nem hiszem el, soha Neked!

Nagyon jó volt boldognak lenni,
Volt értelme élni, remélni,
Most meg üres minden,
Unalmas, fájó, boldogtalan.

Csak soha ne jutnál az eszembe,
A csókod íze se lenne
Emlékeim gyöngyszeme,
Nem tehetek róla, szenvedek.

El kellene mennem innen,
Messzire, ahol senki sem ismer
És lesz talán aki igazán szeretne
Talán nekem is jobb lenne.

Eldobtad a boldogságot,
Soha többé nem találod,
Magad sem tudod, hogy
Miért hagytál árván engem.

Egyszer még majd visszajönnél,
Mert szívedet összetörték,
Könyörögnél, hogy gyógyítsam,
Beteg szíved foltozgassam.

Meg is teszem, de már késő
Az én szívem olyan mint a kő,
Fájdalombtól megrepedt,
Azután meg kőszikla lett.