Igen! Emlékszel rá?
Amikor ebéd előtt
A kocsiban azt kértem
Hogy úgy döntsél
Ne fájjon az Nekem
Kérés volt tisztességes
Szerintem, úgy éreztem
Ismét hittem neked
Miért? az okát tudod

De köszönöm kedvességed
Időpontot kérek tőled
Mikor jövök s megölellek
Nem vagyok egyszerű eset
Tartozom azok közé
Kik kevesek
Csalódtam már sokat
Olyan emberben
Kiben megbíztam teljesen

Nevettem már könnyeken
Könnyeztem nevetésemen
Ütöttek, rúgtak
Én felálltam
Ültem és tovább tűrtem
Egyetlen pofon sem
Ejtett Rajtam sebet
Kitéptem a szívem
És adtam oda Neked
Dobtad porba nem kellett

Megtanultam megbocsájtani
Megbocsájthatatlant elfelejteni
Mit más soha
Képes nem tenne Veled
Tanultam és megbuktam
Felálltam újra
De ismét a földre rogytam

Éltem az életem
Olykor temettem lényem
Még is itt vagyok
Készen arra,hogy megmutassam
Az élet lehet mostoha
Bármilyen kemény
Élni, végigcsinálni érdemes
Újra felállni, van remény!

Hajnalban elmentél dolgozni
Majd megjöttél,hazaértél
Egész nap vártalak,sütöttem
Főztem,hogy jól kínáljalak
Dolgozni voltál,elfáradtál bizony
Leülök Melléd, még ebédelsz
Elnézem,hogy eszel
Szememet Rólad, le nem veszem

Egész nap nyomtad,varrtad a ruhát
Jó munkád gyümölcse,megfizetik csúnyán.
Elmúlt már régen,vagy rabszolgaság csupán?
Kilenc órás munka,kikészül a szem is
Kemény a munka,megfizetik, nem is
Munka végeztével,sietsz hozzám haza
Szerelmes öleléssel, csókkal várlak

Örülök,itthon vagy,jobb kedvűnek látlak
Betelni Veled, nem tudok tán soha
Végtelen szerelemnek,eljött hát a kora
Selymes kis kezedet,mely annyiszor simogat
Őket,tenyerembe zárom,ajkam csókolgat
Majd ebéd után fáradt,kicsi tested
Elnyúl az ágyon,majd egy idő múlva
Mint Csipke Rózsikát,csókom felébreszt

Nézem a képet, olyan ismerős.
Ódon kapu, kikezdte az idő.
Egyik szárnya sarkig ki van tárva,
Szinte hív,: térj be járókelő.
Mit rejteget a régi ház?
A sötét , hideg lépcsőházba lépek,
Rám zúdulnak a szunnyadó emlékek.


Nézem a képet, hol a tízes házszám?
Az is ilyen volt, száz éves talán.
Kopott falak, az udvaron leander,
Végig gang futott a ház oldalán.
Mit rejtett az a régi ház?
Az ifjúságot! Csupán az volt a titka,
Fürgén szaladtam fel a harmadikra.


A vén ház már csak emlékekben él,
Lebontották és új nő a helyében.
Vele tűntek el sorsok, életek,
Új álmok szállnak a budai szélben.
Kik akkor futva koptattuk a lépcsőt,
Ma tán csoszogva járjuk a világot.
Emlékezünk egy régi kapu láttán
Egy másikra, mely minket ifjan látott.

Ne keresd ,ne sirasd a régit
ami elmúlt,feledni kell
tudom most mondanád
de könnyű,te sem látsz
át a könnyeken
te is várod léptét
hallgatnád a szavát
bírnád ölelését
csókolnád a száját
néznél kék szemébe
vágyat úgy kutatva
túrnál ősz hajába
boldogan,sikongva
álmodnád az álmot
élnéd bár titokba
de ha egyszer elmúlt
nem jön vissza soha
ne keresd a régit
csak gondoljál arra
ami olyan szép volt
s azt ne feledd el soha.

Nem tudtam sohasem megköszönni neked
A rengeteg törődést, csodás életet
Nem volt soha erőm, ahhoz hogy kimondjam
S e percet hozzá korainak gondoltam
De megpróbálom, ha nem is lesz hibátlan
Elmondani mit kérek minden imámban
Annyit hogy élj túl, élj túl engem, ha lehet.
Önzés!... magamnak kérek boldog életet
Tudod. Ha te majd nem leszel én sem, miképp:
Ha te nem lennél? Itt most én sem lehetnék.
A világ most nyugodt és van benne varázs
Valamicske remény, pislákoló parázs
Egyszer sikerülni fog, mert ki kell mondjam
Amit e kis versemmel most még nem tudtam...