Vetett ágyam magányában
gondolkodom, hol hibáztam,
talán nem is vagyok vétkes,
galád sorsnak a keze ez.

Boldog voltam kis időre,
beleszólt a sorsnak keze,
mennyi-mennyi szép estéken
melletted volt az én helyem.

Hozzád bújva mondtam néked,
soha-soha el nem megyek,
veled érzem jól magamat,
sors választott másik utat.

Próbáljunk meg rajta járni,
vagy ha nem... hát botladozni.

Nagyon meleg a nyár
Sajnos leégéssel jár
amíg csak tehetem
fekszem a napon és élvezem
Vajon le égek ha védekezem?

Úgy Simogatja a nap a hátam
A hogy te egykor simogattál
érzés nélkül válaszoltál
Kérdeztem , szeretsz?

Ha szeretsz soha nem eresztesz
S most egy felhő takarja el a napot
felébredek álmomból és veszem a lapot
álom volt, egy nyári álom.

Csillagként rátok ragyogok,
A világnak csak fényt adhatok,
Óriás vagyok,de el nem érhettek,
Életetek soha meg nem érthettem.

Mesélhetnék sokat,figyellek titeket,
Tűnődöm vajon mi lakik bennetek.
Gonoszság,kapzsiság,egymásnak ártás
Vagy türelem,szeretet és életre vágyás.

Emberek!porszemek vagytok csupán,
Nem hallanak titeket,nem is látnak tán.
Egy napon magatokat teszitek a sírba,
Meg is van ez már régóta írva.

Egymás fájdalmát közönnyel nézitek,
Kit megtört az élet ti töritek jobban meg.
Nem zavar titeket hörögve haldokló,
Nem hat meg titeket éjféli sirató.

Pénz beszél,persze!A vagyon hatalom,
A kapzsiság áttapad,mint aranyra a korom
Zengve ünnepeltek legyőzött népeken,
Halottak felett üvöltve az éneket!

A jó nem győz,nem is létezett soha,
Csak a bűn volt,s az ostoba tudat
Mely befolyásolható,kárpótolható,
A változás hangja így szépen elnyomható.

Fényem tündököl,nem rejti el köd,
Az élet egyetlen,mindenki maga dönt,
Gondolatom soha el nem nyomhatjátok,
Bár nem akarjátok,de vigyázok rátok!

Fényem végtelen,nem fog elmúlni,
Előbb fog az élet a Földön kimúlni.
Ne nézzetek az égre,ne figyeljetek rám,
Hagyjátok nyugodtan,hogy elnyeljen az ár!

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.

Mint régi tévén az oszciloszkóp
ha szétszaladt s szétesett a kép,
úgy tűnök el én, kaleidoszkóp
bont színes kockákra, és miképp
egy mocsár böffen egyet a pokol
nyel nagyot, s már nem leszek sehol.
Két kézzel szórtam szerte napjaim,
eljátszottam létem, talmi fény
volt reflektor rajtam, az álmaim
nem ébredtek, vágy vitt, a törvény
nem nekem íródott, lelkem, szívem
szabad maradt, hát én így éltem.
Nevetve búcsúztam, hittem vége,
könnyű volt, magamra maradtam,
mert éltem, talán már ezer éve,
lángolva égtem - elfáradtam,
és jöttél, Isten újat teremtett,
más lett a világ, értelme lett.
Élni akarok, érted, miattad,
szeretni, mint még soha-soha,
veled élni, látni mosolyodat,
és ölelni minden éjszaka,
vedd hát két kezedbe létezésem,
szeress - és fogadd el szerelmem.