Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.

Csigalány szerelmes lett egy hím csigába.
Apja szerint a csigák legvacakabbikába.
Hisz, még háza sincs, és pőre is szegény.
Miféle rongyos egy, szegény legény.

Hiszen így szép, így szeretem.
Pőrén főképp tetszik nekem.
Bár csigafiún nem volt ház.
Megtörtént hát a csiganász.

Hát ez meg mi a csoda?
Minő férfidominancia.
Az apóst kitörte a frász.
Egy kiscsiga hátán sem volt ház.

No, de megbékélt az öreg csiga.
Hisz ott volt száz szép kis unoka.
Való igaz, hogy nem volt házuk,
de nem is dől majd soha rájuk.

Nézegetem szobám kopár falát.
Szellemeket rajzol rá egy faág.
Ahogy hajladozik, kint a fényben.
Árnyék rajzol képeket sötéten.

Megjelenik a bőség szelleme.
Soha sem voltam jóban ővele.
Látszik még egy, ki sosem volt barát.
Nyugalom díszíti szobám falát.

Megjelenik életem hű társa,
a velem sétálgató bús dráma.
Ővele mindíg is jóban voltam.
Te is itt vagy barátom? Dúdoltam.

Na menj el innen már a fenébe.
Minden trükködet tudom betéve.
Behúzom a függönyt, hogy ne lássam.
Úgyis marad az egyetlen társam.

Homlokomon csattan két kezem,
Nem értem, hogy mi történt velem.
Fáradt vágyódás ül nyögve rajtam.
Isten tudja, mit akartam.

Szerettem volna tiszta életet élni.
Kínzó vágyaktól soha sem félni.
Mit értem el vajon a vágyódással?
Összevesztem egy kedves, jó baráttal.

Nehéz erről őszintén írni.
Legjobb lenne elbújva sírni.
De most vajon mi lesz erősebb?
Férfi büszkeség nem ejt könnyet.

Befelé sírok, ez egy átok!
Elvesztettem egy barátot.
Nem tudom, hogy hol hibáztam.
Magányra cseréltem büszke vágyam.

Ki aggódón nézett rád, ha életed során az utat rögökkel szórta be sorsod.
Ki támaszod volt, ha úgy tűnt elveszett minden szép álmod.
Most Isten kertjében tép neked virágot, és mosolyogva nyújtja át.
Ő, a te soha el nem felejtett, ma is támaszod.
Drága jó apád.