Vissza fog térni még egy kis időre
a nyár is, amely most néma búcsút int,
fáradt szemeit lehunyva, tartva,
valahol most még mélyen álmodik.

Könnyes szemekkel néz le a földre,
szemében most is bágyadt fény ragyog,
majd a szeptemberi napsütésbe érve
aranyló sugara újra felragyog.

Vissza fogsz jönni te is, nemsokára,
tudom, lesznek még közös holnapok,
s együtt érünk a szeptemberi fénybe,
mikor az ősz az ablakon kopog.

Vissza vágysz majd, ha őszi lombhulláskor
fáradt szíved majd újra feldobog,
s hideg szobában, ágyad szélén ülve
nyirkos ősz csókol majd csak homlokon.

Visszajössz majd a szeptemberi nyárral,
hozzám száll most is titkon sóhajod,
nappal tagadod, de párnádon éjjel
titokban most is néma könny ragyog.

Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,
s bágyadtan ülsz az ágyadon,
rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,
de mégis én rólam álmodozol.

Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,
s szerelmed fennhangon hirdeted,
azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,
de titkon másokra éhezel.

Van, aki úgy szeret téged,
rád költi szinte mindenét,
de te csak játszod a szerelmet,
s nem hallod lelkének énekét.

Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,
s fennhangon mondod, szereted,
de ha nem tud már majd többet adni,
akkor is kedves lesz neked?

Akkor majd jó lennék én is,
de már rég messze leszek,
eltűnök, mint a forgószélben
lehullott, sárgult levelek.

Akkor majd ott állsz összetörve,
s hiába hívsz, már nem megyek,
te voltál mindig, minden álmom,
de számodra minden elveszett.

Megrágott alma lett a földünk,
sohasem lesz már ép.
Imákat már csak mélybe küldünk,
nap fénye fakult árnykép.

Vetíthetünk mi szebb világot
vágyaink vásznára,
egy bűzlő portalan virágot
törzsből lett szilánkra.

Hittel, tűzzel, vággyal harcolunk
hitetlen ellennel.
Tűzette múlt, hogy mindent tudunk,
veszett, rossz elvekkel.

Ne szólj most durván. Szeress lágyan, türelmesen,
ne nézz rám vádló tekintettel, én sem teszem.
Ölelj magadhoz, mint a vén fűz, mely fölém hajol,
s halkan suhogva, suttogó hangon rebegve szól.

Ne bánts meg. Szeress gyöngéd szavakkal, oly szelíden,
hogy minden érintés, minden sóhaj finom legyen.
Hisz úgy szeretlek, akár a tiszta, áttetsző forrásvizet,
melynek hűs cseppje ajkamon lágyan végig pereg.

Látod? Most nem kell semmi csak szelíd szavak,
mely lelkem mélyében mélyen reményt fakaszt.
Tudod, most úgy fáj a lelkem, de érted sajog,
szeress, s én mindörökké tiéd vagyok.

Csak pár akkord, mely metronóm ütemben
megszólal a régi orgonán,
egy adagio, mely tiszta hangon csendül,
s a nagy teremben csengve messze száll.


Barokk díszek pompázó varázsa,
s a padok közül felcsendült korál,
elábrándít, s az echót hallgatva
fantáziám oly messzire száll.

Mennyi szempár talált itt egymásra?
Hányszor szövődött itt szép románc?
E vén falak közt mennyi sóhaj rejlik,
melynek emléke régen messze jár.

Mennyi űz, mely a lelkekből áradt,
Mennyi féktelen, nagy szerelem?
Már messze tűnt az idők fátyolában,
de a falak közt most is ott dereng.