Jó volna néha mindent újra élni,
lelassítva a száguldó időt,
s kérve kérni, hogy álljon meg egy percre,
csak míg a hajnal pírja újra jő.

Megtenni azt, mit sűrű rohanásban
valahogy soha nem maradt időm,
s újra álmodni minden egyes álmot,
mely olyan szép volt, de vissza sose jő.

Feledni mindent, mindent, ami bántott,
szeretni szívből úgy, mint azelőtt,
magamhoz ölelni az egész világot,
s hinni, hogy sokkal jobb lesz, ami jön.

Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.

Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.

Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.

Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.

Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.

Leszek még álmaidban éjjel
a hőn áhított szerető,
ki nem vádolt. Szótlanul elment,
de vissza többé sose jő.


Leszek vágy, mikor az álom
kibontja kócos fonalát,
s álmodban oly mélyen várod,
ha szívedben lüktet a magány.

Leszek egy emlékkép a múltból,
mely kísér egy életen át,
s lehunyva szemed íriszében
játszin elilló délibáb.

Mely ott lebeg, míg tétovázol
álmok és ébrenlét között,
s vak tükör, mely az arcom rejti,
de nem látod jól, mert megtörött.

Leszek papírlap naplód mélyén,
mely megőrzi féltett titkaid,
vagy mécses, mely pislákol éppen,
s arcodra sápadt fényt vetít.

Leszek még szíved legmélyében
emlékkép, amely felsajog,
s álmodban százszor visszasírod
az elhibázott tegnapot.

Leszek csillag az éjszakában
mely holdvilág fénynél beköszön,
de elérni nem tudod mégsem,
S majd könnyeiddel küszködöl.

Hiába múlnak el az évek,
álmodban mindig ott leszek,
mert ily forrón, szelíden, féltőn,
soha senki sem szeretett.

Avagy rejtélyek és tán’ titkok a poéta körül…

Rejtélyek vannak mindenfelé?
Ettől az embert hideg lelé?
Rejtélyek vannak mindenfelé…

(sedoka)
Rejtélyek vannak,
Szerteszét, mindenfelé.
Az ember retteg tőlük.

Rejtély létezik
Mindenhol a földtekén.
A rejtélyek ijesztők.
*

A rejtély nem rejtvény, amit meg kell fejteni.
A rejtélyt, ki kell nyomozni és föl kell fedni!
A rejtély nem rejtvény, amit meg kell fejteni.

Keresd és kutasd,
Majd fedd is fel a rejtélyt.
Ne maradjon az titok.

Ha rátaláltál,
Fel kell fedned a rejtélyt.
Nem tarthatod titokban.
*

A rejtély, az maga a nagy titok?
Nem ismerik a földi halandók?
A rejtély, az maga a nagy titok…

Rejtély vagy titok,
Az embernek ugyanaz...
Nem tudhat róla soha.

A rejtély, titok…
A pórnép ne ismeri.
Az is marad örökre.
*

A rejtély, ha úgy alakul, akkor átváltozhat tabuvá?
Közben lehet, hogy így lett- lészen egy víz mosta homokvárrá?
Tabut is kezelni kell, de, átalakítani titokká…

Ha a rejtélyről
Nem beszélünk, tabu lesz.
A tabu sérthetetlen.

Ha már nagy titok
A rejtély, tabuvá lesz.
Azt megszegni nem szabad.
*

A rejtélyt, megfejtve felfedjük?
A rejtélyt felfedve megfejtjük?
Aztán ha, nem tetszik, elvetjük?

A rejtély addig
Rejtély, míg meg nem fejtjük.
Felfedjük-e? Az kérdés...

Ha már felfedtük,
Nincs már mit fejtegetni.
Kiderül az igazság.
*

Rejtélyek mindig is voltak és mindig lesznek!
Tán’ kell agytorna a halandó embereknek...
Mindegy neked, hogy a rejtélyed személyes érintettséget fed?
Őszinteséged nem befolyásolja alkotóképességed?

Volt, van s lesz mindig
Titkod, gondolkozz ezen...!
Ám őszinte szívvel írj.

Titkod mindig lesz,
Mégis őszintén mondd el,
Azt, amit szíved diktál!
*

Vecsés, 2018. április 1. – Szabadka, 2018. április 28. – Kustra Ferenc József – A 3 soros-zárttükrös –őket és a versszakokat én írtam, alá a sedoka-t szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A sedoka -k címe: ’Rejtély, titok tán’ tabu...?’

Eljöttem meglátogatni
rég látott édesanyám,
látom semmi nem változott
domboktól ölelt tanyán.

Csüngő fejű öreg kútunk
csorba vederből szürcsöl,
régen látott kedves kutyám
nagy örömében szűköl.

A moha korallszigetként
benőte a nádtetőt,
tyúkok járják torzsa körül
a bús magyar keringőt.

Csermely folyik az udvaron
mit az eső varázsolt,
sárhullámos partjainál
néhány kacsa bukdácsolt.

Nyikorogva nyílt az ajtó
anyám dugta ki fejét,
mikor meglátta, hogy jövök
könny borította szemét.

Kérges kézzel simította
végig könnyes arcomat,
szavakká vált köztünk sok száz
ki nem mondott gondolat.

Most hát végleg hazatértem
nem megyek el már soha,
e kis tanya lesz már nekünk
a szeretet otthona.