Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.

Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.

Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.

Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.

Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.

Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,

és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.

Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.

Az élet, maga egy nagy vasúti állomás,
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem… máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.

Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály…
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból…

Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.

Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat…
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van…

Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon…
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton…
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes… mindig én voltam: a névleges.

Vecsés, 2022. október 30. – Kustra Ferenc József – Íródott; önéletrajzi írásként.

Soha országban van egy kiszáradt folyó
Melyet csak száraz szemek látnak
Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.
Itt bármi könnyezés be van tiltva,
De mégis a s?rás napjára várnak.

Egy anya gyermekét szorongatja
Kit halálosan emészt a láz.
Gyógyulás már nincs kilátásban
S gyászos hangulatban borul a ház.
A síráson kívül nincs más fohász!

Az eltört játék, vérző orr,
Hát ilyen lett e ifjúkor?
E iskola év egy borzalom.
Ha panaszkodok megbánom?
Nem! Erre sírás napja alkalom!

Miféle gonosz előírás
Hogy férfi ki sír az hibáz?
Amikor Akhilleusz Parokloszt elvesztette
Bátran s nyíltan megkönnyezte.
A hősnek sírás napja megengedte!

Sírás Napja keringet bennünket,
Szóval adjunk neki jogos nevet.
Nem számít, hogy ki és mi vagy,
De Sírás Napján le ne maradj,
S engedd meg hogy sírva fakadj!