Sóhajomban fürkészem...
...létem lényegét,
s elmélkedem.
Mit is írhatnék?
Huszonkettő évet megértem én,
s mennyi minden vár reám még...
...míg húzom a toll hegyét.

Sóhajomban fürkészem...
...létem lényegét,
s elmélkedem.
Érzéseim táplálják mindazt,
mi én vagyok,
s mennyi minden vár reám még...
...míg írok és itt vagyok.

Sóhajomban fürkészve
szívem ritmusára hallgatok...
...s tollhegybe kúszó gondolataimmal,
érzéseimmel, emlékfoszlányaimmal
egy-egy pillanatot én itt hagyok!

...karcolatok az életedben
leíróan, képletekben!

Mozzanatok az érthetetlen
értelemben.
Sóhajokban, félelemben.
Szembogárban, kézjegyekben.

Álarcosak az érthetetlen
értelemben.
Alkonyokban, rejtjelekben.
Porokban, tengerekben.

Szeretők az érthetetlen
életekben.
Megrészegült szerelemben,
élet-adó érzelemben.

Csillagokban az érthetetlen
végtelenben.
Nyomot hagyni emberekben, emlékekben, életekben...

...örökké a végtelenben!

Tudatodban, alattidban,
örökké... a vágyaidban.
Pillanatok összessége,
szívdaloknak épp-rezgése.

Sóhajoknak poétája,
emlékeknek képkockája.
Rezdülésed lét-képzése,
lelkületed fényjelzése.

Tudatodban, alattidban,
örökké... az álmaidban.
Kóricálva, szemfülesen.
Hallgatózva kényelmesen.

Látva színezd, hallva érezd...
... s emlékekből megidézed!

Alkalmakban rejtett ölelések,
alkalmakban rejtett szisszenések.
Kontrasztban elmerülő pillanatok,
estékben felcsendülő halk sóhajok.

Pillangópuszit nyújtó pilláid,
mosolyodban rejtett csókjaid.
Éjszakákba nyúló kacajaid,
édes, puha ajkaid...

...ó, zöld szemednek varázslata,
...ó, dallamokat játszó szíved dala.
Az én szívem is dalol veled
egy ritmusra, csakis neked.

Szeretlek, Tina!

Benne a dac az utas…

Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.

Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.

A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.

Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?

Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?

Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.

Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...

A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.

Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.

Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?

Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.

Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!

Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József