Hegyek mögött dideregve
Szél hordja szét
A meglapult nap
Szürkület hidegét .
Harmatot sóhajt a folyó
Suttogó világra
Ablakokból neonfény tapad
A közeli fákra.

Meghívás nélkül kopogat
Sok megfáradt gondolat.
Reszkető levelek tapsolnak
Ahogy ott ülök a fa alatt.
Törzse mozdulatlanságát
Megosztja velem
Hozzá dőlve
Társa lettem .

Hallgatjuk a tücsökzenét.

Nappali illatot
Lehel a szunnyadó föld nedve
Pipacsokkal keveredve
Még egyszer mára felfénylik
A hűvös naplemente.

Az árnyék elolvad
A nyirkos fű közt nesztelen
Holnap újra megkeresem
Emlékeim közt a napot
Amelyről álmodozhatok.

Zuhan az est palástja
A messzeségbe nyúló tájra
Rám kacsint huncutul
Egy csillag fénnyalábja
Álmot küld szemem sarkába.

Ennyi elég volt mára.

Nézd
Az ablak keretében
Ragyog pár törött szilánk
A régi ház a távolból
Még csodaszép románc

Virágzó fák kertjén át
Néma sóhaj lengedez
Az úszó felhő a múltra
Könnyeket permetez

Nézd
Az éj csillagos vitrinéből
Felénk hunyorog a fény
Fogyó hold az ég peremén
Korunk tükre már szerény

Ezüst szirmú őszi hajnal
Pókhálóként itt remeg
Mosolyszemek kis ráncára
Az idő szüntelen pereg

Nézd
Füstbe szállt a nyár melege
Lomb korona zöld levele
S a lángos- izzó naplemente
Rejtve parázslik halkuló lelkedbe

Néma sóhaj lengedez
Ezüstszirmú őszi hajnalon
Kitekint pár szerény vágy
A fakuló lélekablakon

Nézd
Az ég peremén fogyó hold
Korunk tükrében mosolyt old
S a halkuló zengő dallam
Viszhangzik lépteink nyomában

Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya,
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna.

Nem halálért megyek a temetőbe,
Őseim csöndjét, ott kapom örökbe…
Láng libben, az esteledésben,
Segít az emlékképfestésben…
Elegáns görcsök szorítanak a szívben,
Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben?

Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok.
A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok…
Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok…

Nagyon átélem a temető halotti csendjét,
A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését…
Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét…

Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél
És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél?
Közben a szél regél, de nem értem mit mesél…

Előjönnek az elfeledett érintések,
Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek!
Gondolkozok, hogy is volt minden, régen,
Meg azon is, hogy milyen lesz a végen…

Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza,
Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja.
Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója…
Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala…

Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom,
Nekem még van hátra, életemet megvalósítom.
Egyszer összehoz minket megint... a halál…
De nem most... Gondolom erre azért vártál…

Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek.
De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek.

Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad,
Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad…
De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad…

Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József

Phöpö, fufú, sihuhu
Mit látott egy kis uhu?
Ásított az alagút,
S az orrából füstöt fújt.

Ahogy felszállott a felhő
Egy gőzmozdony bújt elő.
Hosszú füttyel köszönt egyet,
Hogy megremegtek a zöld hegyek.

Fújtatva jött dübörgéssel
Kattogtak a kerekek,
S a vagonban nevetgélve
Ugráltak a gyerekek.

Acél sínek párosával
Kanyarogtak előtte
Mindenféle sok rakomány
Hosszan elnyúlt mögötte.

Pöfékelt és szuszogott
Ebben a nagy iramban,
Csak tüzelője legyen elég
A mindig éhes kazánban.

Erős ez a derék mozdony
Nem fárad el sohasem,
Ha beér egy állomásra
Egy kicsit csak ott pihen.

Gyorsan szaladt a völgy alján
Vajon miért siet ennyire?
Gondolkodik nagy szemekkel
A kis bagoly csemete.

Időben kell megérkezni
A vasút állomásra
Mert ,ha késik elterelik
Egy mellék vágányra.

Van egy közeli-szomszéd háborút, és fölütötte a fejét a -majdnem- világháborús világhelyzet…

Ez a háború
A hiúság vására!
Kos hiúságok.
*
Magukra túlzón,
Pénzre nagyon figyelnek.
Kosék túl hiúk!
*
Mély hiúságból
Háborújukat őrzik!
Kosok népírtók!
*

Segítsetek Emberek! Veletek… Hol vagytok, mikor még vannak gyerekek?
Ó, ti rosszak, ’kedves rosszak’, már nem barátkozunk csak jóbbakkal… ti rosszak!
Rosszak! Én már nem akarom magátokat, utálom a lábnyomotokat.

Ti rosszak a háború közepén álltok… Mi meg várjuk, hogy Ti már mikor málltok…
Rosszak! Ti egy gyilkos-véres háborút csináltok, ettől nem sül le a pofátok?
Fekete kosok! Ti körben mire vártok, hogy élet-gyertyák lengve karcosodók?

Fekete kosok, Ti kiskatona irtók! Ti vagytok a legnagyobb mímelést mutatók…
Lőnek, hallani is egész nap, igy ez nem leány nap… bár pap prédikál még mindennap.

[Reggel mondták a Tv -ben, tegnap hatszázöt katona halt meg egyhelyben…]

Fölöttünk süvítenek a vadászgépek, földön meg immár kihalnak a legények.
Egy bombázás után hevenyek az érzések és torkon ragadnak a rettegések.
Hallom, munkában az amerikai harckocsi, pedig lőszerátmérő nem kicsik.

[Ma már bemondták a TV -ben, a művelt nyugat érdekelt a háború kiterjesztésben…]

Családok otthon félnek, sőt rettegnek, sokuk apa nélkül maradnak, szegények.
Én, ha ezt hallom eleve émelygek, kezeket föl: kin maradnak majd bélyegek?
Nők egyedül, lakás nélkül nevelik gyereket? Élik háborúban lehetetlent?

Mára mér se család, se lakás, se polgári norma… lehet lesz még? Vagy már soha?
Csoda, ha menekülnek az emberek nyugatra? Bár tudjuk, a helyzetük ott is gyatra.
Fekete kosok küldik az új vadászgépeket… hadd élvezzék halált, légőrvényeket.

Fekete kos biztos nem dicsekszik gyerekének… immár hány százezrek éltek a végnek.
Retteghetünk! Ezeket nyereség érdekli! Itt vannak, kiknek ebédre nincs puszedli.
Tetves fekete kosok, Ti rosszak! Miattatok sok népek haldoklóak…

Vecsés, 2023. október 4. - Kustra Ferenc József - íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és valódi háborús- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is… kendőzetlenül!