Vízióm a jövőről…

Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.

Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.

Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?

Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...

Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!

De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.

Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…

Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?

Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.

Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.

Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…

Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.

Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!

Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?

Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…

Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.

Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…

Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.

A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…

Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Melléfogtam hajdanán…

Én hajdanán, nagyon pozitívan a hegyre indultam,
Mire fölértem, szembesültem vele, meddig jutottam,
Ez csak egy kis lankás dombocska! Lelkesen följutottam!

(Sedoka)
Domb! Csak egy lapos
Emelkedő! Caplatok.
Itt már nem lesz hegymenet.

A hegyek között
Mint ellaposult fennsík!
Unalmas bejárni is…

(3 soros-zárttükrös)
A dombon leültem egy kicsit a nincs is megállóban, beszélgettem magammal,
Vártam a távolsági járatot, mi erre soha nem járt… elsápadt arcommal…
A dombon leültem egy kicsit a nincs is megállóban, beszélgettem magammal.

Mint kikötőben kikötött hajót, megkurtító kikötőkötél,
Engemet a lét valósága tartott fogva! Nekem, nincs élettér…
Mint kikötőben kikötött hajót, megkurtító kikötőkötél.

(bokorrímes)
Esett az eső is, én meg eláztam, mint egy kóbor kutya,
Messzire innen nem láttam, mert egy nagy-erdő volt az útba…
Esett az eső is, én meg eláztam, mint egy kóbor kutya,

Közben meg az elkopott hatékonyság áporodott levegője lengett körbe,
Lehet, hogy hagytam magam, mint barom és ezért rúgott folyton belém az ökörbe?

Vecsés, 2018. január 2. - Kustra Ferenc József

Szárnyak nélkül szállnak
Színes, lufi-lelkű lények;
Már nem is sejtik odafentről
Milyen lent az élet.

Csak önmagukat látják
A nagy ürességben,
De a lufi biz kidurran
Fen a magas égben.

Darabokra hull az álom;
Lent lesz majd ravatalon,
De kik soha nem repültek
Kárörvendők mégse lesznek.

Lekerül így minden szálló,
Mert ide lent van a megváltó.
Végül - lufilelkük epekedve
Kapaszkodik a kilincsbe;

Szent Péterünk eresszél be!

Immáron
Negyven éve
Te vagy
Életem része
A megértés
Közöttünk
Hol kicsi hol nagy
De az összetartozás
Soha nem hagy
Cserben

Része vagy
A lelkemnek
A jobbik
Felemnek
Veled ébredek fel
És kétségtelen
Szerető szívedben
A helyem

Nem szükséges
Téged keresnem
Mindenütt megtalállak
Itt vagy velem
És amikor gondolataim
Között elveszek
Lámpásom vagy
Aki az útra rávezet

És ha olykor
Nagyokat közösen
Hallgatunk
Zenét is a csendben
A magány
Nem sorvaszt el
Mert ameddig vagyunk
Egymásért akarunk
......Életre-ítélve.

A játék üzlet csarnokába
Tátva maradt a gyermek szája
Ilyen helyen nem járt soha
Csak falujukban a kis boltba

Édesanyja szentül megígérte
Ha jól tanulsz ajándék lesz érte
Elviszlek a fővárosba
A legnagyobb játékboltba

Ami tetszik választhatod
Ha elvégzed a feladatod
De most vigyázz testvérkédre
Amíg hazaérek majd estére

Tudod apa messzire ment
A szívünkben van most idebent
Anyának ezért el kell menni
Hogy legyen mit az asztalra tenni

És így folyt hosszan az esztendő
Szemében öccse is lassan felnő
Úgy érezte az ígéret
Csak amolyan szóbeszéd lett

De ádventre mit ád Isten
Szól az anya mézédesen
Elmegyünk ma a fővárosba
Veszünk ezt-azt karácsonyra

A játék üzlet csarnokába
Elgurult a gyermek álma
Mert minden kütyü olyan drága
Anya ezért járt annyit munkába

Megszeppenve csordult könnye
Nem kell a világnak semmi kincse
Elég lesz ha karácsonyra mindörökre
Egymásnak örülnek anya ő s a kisöccse.