Kis templom, zsámoly, eldugott sarok,
Máma, úgy érzem, sírni akarok,
Elindultam, mert bánt a durva harc,
Előttem síró, szent krisztusi arc.
Imádsággal űzném el a csöndet,
De szemeimből hullnak a könnyek
És én nem vártam tudom hiába:

Nap simította aranyos mezőn
Jött, és kezében kenyeret hozott.
Lépésén titkos rózsák fakadtak,
Lelkének harangja harangozott.
Olyan volt mint királyok királya
Pedig korona nem volt a fején,
Szeretet lámpása volt kezében
Harangzúgás közt jött, csak jött felém.

Keresni jött egy bús álmot itten
Avagy talán inkább az életet?
Mert hiszen mi az élet valóban?
. . . Álom, mely sohase teljesedett.
Egy vágy, amit megálmodunk egyszer
S aminek azt a nevet adjuk: "cél" . . .
Ami után fújva rohanunk el
Amíg az utunk végére nem ér.

Amíg a karunk, kérges két kezünk
Harcol, és kínlódik, az élet csatán,
S amíg a végszót el nem sóhajtjuk
Lecsukódó szemmel: "Édesanyám . . ."
Kis templom, zsámoly, eldugott sarok
Ma és örökké sírni akarok,
És hogyha bánt majd a durva harc
Eljön értem a Krisztusi arc . . .

Fekete éjszaka. Mélységes, babonás.
Fáfdalmas szikrákkal telisded tele van
Most ébren hányódom felleges ágyamban
S nem tudok aludni többé soha soha:
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

Minő panaszoknak árja zúdul felém?
Micsoda könnyezés, sírás, rívás onnan:
"A nagy háborúban szememre vakultam!"
"Elesett a férjem, épp várandós voltam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok orma mért olyan mostoha?

Ha megyek, bolyongok az Andrássy-úton,
Jobbra ballra tőlem emberroncsok állnak,
Mint tilalomfái a nagy utca-árnak.

Kenyeret! Kenyeret ordítják sírósan,
Mellettük tábla áll, nézem szomorúan,
"Galícia földjén szememre vakultam!"
Nem tudok aludni többé soha soha
A Kárpátok alja mért olyan mostoha?

De az emberár csak hömpölyög az úton,
És ott áll a harcos megrokkanva, rúton,
Segítsetek nekik, gyertek segítsetek
Voltak hajdanában még ők is emberek!

Talán megszánják, de megy a tömeg tovább,
Minek is hallgassa a béna panaszát,
És ő tovább áll ott, kopottan fakultan,
Egy élő mementó: háborúban voltam . . .

S nem tudok aludni többé soha soha:
Az én magyar földem mért olyan mostoha?

Uram ne hívj, én nem jöhetek
Nem jöhetek a kínban hozzád
Ki kacagva elkerültelek,
Uram ne hívj, én nem jöhetek.
Más utakon jártam mindig én
Nem tapostam soha ösvényedet
És most Uram, hogy összerogytam
Hajtsam meg fáradott fejem
És most, hogy erőmből kifogytam,
Nedvesítse könny a szemem.
Nem Uram, nem, pedig fáradt vagyok
Törékeny, mint a száradt kóró
És előttem ragyog a fényes út
De nem, inkább töviskoszorút,
De nem megyek hozzád én Uram
Hisz mindig más volt az én Uram
Más úton jártam, más házban háltam,
Elkerültem a te házadat
Fényben pompázó oltáradat.
Én hát nem jöhetek Uram,
Ne hívj, hagyj menni csak tovább
Előre meddig a szemem ellát,
Haggj menni engem jó Uram.

Decembert pipál a tél,
új tavaszt kíván a vér,
új asszonyt.

Decembert sóhajt a tél,
új reményt álmod a kéj,
új vágyat.

Decembert szitál a tél,
szitáján hull a hó s elér
az égig.

Decembert üvölt a tél,
ujjong tavasz s a tél nem él
szívemben.

Hazudjunk kacajt és vígságot
Hazudjunk cifra hazugságot,
Hazudjunk,
Hazudjunk, mert kell a tested
Kell a lelked, szűzi lelked
Kell a szemed, búja szemed
Kell a kezed, halvány kezed
Hazudjunk,
Hazudjunk és éljünk vakon
Nézzünk homályos ablakon
És hazudjunk,
Hazudj hitet és hűséget
Hazudjon ajkad ezer szépet
Hazudjon ezt, hazudjon azt
Hazudjon,
Csak ne hazudd a csókot, a mámort
Ölelj, csókolj; soha ne mondd: kár volt.
Hazudj, hazudj, ha űz az élet
Ha nem találsz más menedéket,
Hazudj, hazudj.