Oh, emberi elégtelenség,
mely sokat kíván,
Miért? Mond, miért bántod Őt,
a természet csodás varázsát?
Mit ártott hát Ő neked,
hogy te mégis így kínzod!
Bőrét mocskolod,
húsába vasat szúrsz.
Vérét is te átkozod,
oh, emberi elégtelenség.
Miért? Mond, miért bántod Őt,
a természet teremtő gyönyörét?

Ő az ki életet biztosíd neked,
ő is az ki ezáltal gondviselőd lett.
S te, oh emberi telhetetlenség,
te mégis így bántod Őt?
Bár éltetőd,
s temetőd is Ő lesz majdan.
Neked rosszat nem kívánt soha,
Vérével is Ő mosdat,
s bűneid miatt neki soha,
Soha egy rossz szava nem volt,
mi ártott volna számodra.
Miért? Mond, miért bántod Őt?
Őt, ki még most is éltetőd.

Kedves végzős diákok,
bárhová vezessen utatok,
ne feledjétek tanáraitok,
kik éveken át gondoskodtak rólatok.
Igyekeztek mindent átadni,
s a tanításban soha nem fáradni!
A tudást mit tőlük kaptatok ne feledjétek,
kincsként őrizzétek.

Élvezted-e az élet-templomot belengő békét, nyugalmat?
Vagy az életed frontján valahol, megtaláltad-e a vigaszt?
Mikor te megszülettél, megkezdődött az „élet-halál játszmája”
És ha már sokat éltél, akkor kerül a téma, „meghallgatásra"!

Lehangoló és elkeserítő látvány visszanézve az életed?
Tudsz-e te bármilyen rossz körülményről, mi okozhatja a végzeted?

Vakolatlan falak, törött lábú székek,
Bennem föltolulnak... békétlen emlékek.
Legtöbbször a sorsunk kegyetlen meg durva,
Máskor úgy tesz, mint ki két kézzel ad vissza.

Bizony minden csak rideg és kopár!
Élek... sok értelmetlen éve már.
Nem tudni van-e jövőm… mi sem vár.

Tudtam pedig én a mások szemébe kacagni,
Sőt, volt lehetőségem kézen fogva sétálni.
Sohasem hazudtam, nem voltam becstelen, nem csaltam, nem loptam,
Másoknak, arra érdemesnek magamból, életemet adtam.
Fölöttébb furcsa minden, tán’ magamat sem ismerem?
Már, nincs, amit tehetnék, hogy a fájdalmam felejtsem…

Már omlanak a falak, eldőltek a székek,
Már el nem múlnak… a bágyasztó, rossz emlékek…

A sorsom az, hogy érzem, meghalt már bennem a vágy,
Osztályrészem, mire várhatok… egy koporsó-ágy…
Ott aztán végre, gondok nélkül hanyatt dőlök,
Ott már, fránya élettel, kicsit sem veszkődők...

Fáj a múlt, a nem létező jövőmtől roppant félek,
Úgy érzékelem, hogy alkalom sincs, hogy... akkor élek…
Úgy érzem, ha jő idő, elmegyek, csendben kihalok,
Üvöltenék a holdra, mint farkas… inkább hallgatok.

Te élvezted-e… élet-templomát belengő békét, nyugalmat?
Vagy te az élet harcos frontján bárhol… megtaláltad a vigaszt?

Vecsés, 2016. január 11. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

és tegnap…

Most kell átélni a mai történéseket
Holnap már más nincs, át kell élni emlékeket…
Most kell átélni a mai történéseket.

Monton pillanat a pipafüst felhőben,
Soha nem is pipáltam jelen életben…
Monton pillanat a pipafüst felhőben.

Az életem egyéni, saját keserű pirulám,
Holnap majd múltként -nagyon is szidva- elroppantja szám…
Az életem egyéni, saját keserű pirulám.

Mindennap csak a múlt emlékeire gondolok,
Mindennap imádkozok, vagy tán' mérget mormolok…
Mindennap csak a múlt emlékeire gondolok…

Vecsés, 2020. február 24. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia: az emberi sorsról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.