Hét órakor még hajnali a sötét
s hűvös az őszi a reggel
a nap nem süt egész nap
csak hideg eső esik ránk
a fákra a földre
a lehullott
rozsdás levelekre
s ahogy
csontkarúvá válnak
nélkülük az ágak
ahogy a
földre hull
velük az öröm
s nem marad más a fák tetején
csak a bánat
Verlain mondta hogy az ősz húrja zsong
búsong, jajong a tájon
és
én is érzem
hogy az ölelésed már hiába várom
hogy fogy az időnk
fogynak a menedékek
lassan kihűlnek
szívünkből a vágyak
és hiába égnek még a régi fények
és hiába hiszek
a feltámadásban
hogy van még
egy esély , hogy van még
egy másik élet
hogy szerethetnek majd azok is
akik még szeretnének
azok is
akiket sohasem feledtem
s akikkel hajnali
kakasok kiabáltak
a korán kelő
szerelemmel
de tudom
hogy majd egyszer
az októberi szél
az utcákon át
az erjedő must szagát
hozza
elindulok
s akik
még mindig szeretnek elkísérnek majd
táncoló fekete asszonyokkal
táncoló fekete kocsisokkal
táncoló fekete lovakkal
a
sirató dombra
ahol messzi tárogatókon
játssza végtelen szólóját a magány
ahol nem számít már
többé semmi
de ahol
nem fogok soha senkit sem
elfeledni

Mulassunk ma
szép asszonyom !
fogynak az évek
szól a zene
s igaz az ének
nem vagyok én már
az aki voltam
az
sincs már sehol
akit tenyeremen hordtam
de
képzeletemben
te vagy
akit újra látlak
akinek újra
látom képzeletemmel
bozontos
illatos kertjét
a csodákat
akit újra
kérlelhetek
hogy hívj ! várj !
fogadj be
hogy ölelj át végre
hogy szép
szád vad csókokat
csókoljon rám végre
s én vad csókokat
tegyek
gyönyörű
öledre
hogy tedd szét
tárd szét nekem
magad
s a lábad
s hogy
vesd le magadról
minden ruhádat
s úgy ölelj meztelen
ahogy senkit
és szeress
engem
ahogy nem szeret senki
s ringatózz rajtam
előre, hátra dőlve
újra
és ha elönt a feloldozás
az én kéjem, az én lázam
járjon át
s engem a te forróságod
újra és újra
amíg
felujjongsz , jajongsz vagy
felkiáltasz
amíg
szédült csókjaimmal lezárom
ziháló édes szádat

Megyünk
kiégett lélekkel
szemünk néz, de nem lát
egyedül vagyunk
kezünk senki se fogja
utunkon
fogytán-fogy a láng
kis zsarátnok pislákol,
valamikor
úgy kacagtam
hogy a könnyem is patakzott
most
hűvösödnek az éjszakák

Kedvesem
végső menedékem
még csak csillag sem
sejlik az égen
ebben a nyári éjben
nincs semmi biztatás,
semmi álom
úgy van hogy minden
összejött
szoríts magadhoz
hogy ne fájjon

Kedvesem
végső menedékem
ebben a csillagtalan
nyári éjben
nincs semmi játék
megnyílna a föld ,
hogyha járnék
nincs semmi szégyen
kívüled nincs senki
nincs ember, nincs
hatalom
aki védjen

Kedvesem
végső menedékem
ebben a csendet
dübörgő éjben
félek
egyedül vagyok
nélküled
talán meg is
halhatok ,
szoríts magadhoz
hogy ne féljek

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!