(Leoninus csokorban)
Kibontja magát lassan a természet és elballag a téli enyészet.
Igaz, volt már ilyen máskor is, de majd visszaállt a régi… értünk csakis.
Körbe-körbe nézek és lám a határ, ha lassan is, de színesedik már.

Majd
Várva
Érkezik,
Megjelenik,
Hozza fényeit.
*
Látni már a nyomát, hogy megindul az élet, most már tényleg megy enyészet!
A pár hónapi, a volt téli, sírva megyen könnyfelhőkkel, mint egy régi.
Végre elmúlt, megy hó nélküli tél, egy szélviharral meg még bajszán kefél.

Igen,
Indult,
Térhetetlen,
Ismeretlen
A hideg emlék.
*
Az újkort elhozza nekünk az éltető napsugár, ő meg igyekszik, senkire nem vár.
Remélem, a természet rendőrség nem tereli vissza telet, volt az itt már eleget
S amúgy sem voltunk vele megelégedett, menjen az egyenlítőre, ott miket lehet…

Nincs,
Elment,
Eltűnt ő,
A tél nyoma
Nagy távolságra.
*
Vecsés, 2023. március 21. – Arad, 2023. április 4. - Kustra Ferenc József – íródott; az évszakváltásról, a leoninust én írtam. Az apeva: szerző-, és poéta társam Ghica Izabella Iasmina munkája.

A Régiek megmondták;
Más felé fordult a világ!
...csak aggok károgták?!
Haladni kell fejlődve
A mai korral előre!
Az evolúció tetejére?!

Sistereg a rekkenő hőség,
Verejték cseppekből bőség...
Rövidre zsugorodott az árnyék,
Meglapul a tett, a szándék.

Adatrekordot jegyeznek hevesen;
Olvashatod a neten...
Itt a földön ilyen is megterem?!
Születőben van még egyéb más
Sokasodó megjósolt csapás,
Eddig nem tapasztalt változás.

Pilledt a repedt táj délibábja,
Torkát köszörüli hűsítő imára.
Fuldokol mező, erdő, lények,
És emberben a szikkadt lélek.

Hullámzó, ringó aszfalt terek,
Tornyosodó épület-rengetegek.
Táguló légüres térben
Úszik a Föld a szemétben.
Közben csapból folyik el a vére,
Beton kerül amputált tüdejére!

Kórt fecskendez büszkeséggel,
Hiú szakértelemmel,
Ostobaság tüneteivel
A gőgös bölcs-ő-ember.

Földünk embertől haldoklik,
És a nemzedék ha elalszik...
Elalél szikes, kopár talajon!
Nézhet majd az űr-ablakon?!
Tudományát zsebre teheti,
Ha nem lesz idelent senki.

A Föld az otthon, itt a haza,
Ez volt régen az Éden maga!
Valaha...
Hová fejlődik az ember agya?

Sorsom, születéskor kirótta rám a végítéleti bíróság által,
Hogy éltemet a végzet, omló gödrében kell leélnem, mindazonáltal
Bár éltem hosszan igaz és bűntelen rabként, senki vagyok ezen-által...

Nem akartam én meghalni, de a végítélet bíróság kivégzett,
Persze azt nem értem, hogy mi okból van, hogy magának engem kinézett
A sorsom végtelenül kegyetlen, de a konkrét haláltól megvédett.

Könnyező szemmel gödröm omló falára merengek
Közbe ez nem jó, de messzeségbe nem révedhetek...
Közelg' azonban idő, történelem része leszek!

(Septolet)
Kínszenvedés,
Ideálkeresés,
Cselvetés,
Összeszedelőzködés?

Miért volt, ami eltolt,
Mezőségem nem volt...
Létem... csak holt?

Vecsés, 2020. február 2. – Kustra Ferenc József

A sorsunkat sűrű ködfátyol lepi,
Így szerencsére, senki nem ismeri.
Mindig várjuk, hogy a fátyol fellebben,
És megtudjuk sorsunk tovább, hogy lészen.

Jó momentumokat jó volna tudni,
A rosszat meg előre kitörölni.
Persze szerencsére nem megy egyik se,
Mindenki várja be, mi a végzete.

Vecsés, 1998. december 12. – Kustra Ferenc József

Filozófia a hazaszeretetről… a magyarságról!

Merre és hová visznek az utak,
Mert látom, a végtelenbe futnak,
De nincs kitéve iránytábla,
Nincs, de tán’ más „hazába”?

Nekem nem kell az új út,
Nekem jó a régi fúrt kút,
Innen jól látom a csillagösvényt,
Hadd nyírjam tovább a kerti sövényt.

Minek is menni, ha nem akarok?
Mi legyen… a fejemen vakarok,
De már eldöntöttem, nem megyek!
Nálam, helyükön maradnak a hegyek!

Maradok! Engem ne küldjön senki sehova
Mert én ide születtem, nekem ez a haza!
Maradok! Jó nekem itt a Kárpát-medencében,
Majd halni is itt akarok a haza sírkertjében…

Vecsés, 2012. szeptember 8. – Kustra Ferenc József