Idő 
Értékelés 
Értékelés Én és a holdvilág, kézen fogva ballagunk az éjben,
Nézek csak körbe, de nem látok semmit, a cél gömbjében…
Nem is tudom, hogy megyünk… mi van élet kézikönyvében?
Látni fákat, házakat, bokrokat, hegyeket,
Így éjjel nem kell elhajtani a legyeket…
Nincs hátizsákom, így a bút, én ölben cipelem,
Ő a legnagyobb teher, én őt fájón viselem.
Mik vagyunk mink, tán' vándorló muzsikus legények?
Lehet, hogy az lennénk, ha bánatok nem lennének…
A lélekhárfa folyton zengeti a húrokat,
Árokparton, most nem is látom a virágokat…
*
Hold, mint kísérő,
Folyton jön, mindenfelé.
Utat világít.
*
Holdfényben látok,
De nyugalom nem kísér!
Boldogtalanság…?
*
Holdfényes vaksötét ölel körül,
Magamhoz is veszem én emlékül…
Sötétet kell szeretnem… örökül…
Vecsés, 2016. április 2. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban…
Nézek csak körbe, de nem látok semmit, a cél gömbjében…
Nem is tudom, hogy megyünk… mi van élet kézikönyvében?
Látni fákat, házakat, bokrokat, hegyeket,
Így éjjel nem kell elhajtani a legyeket…
Nincs hátizsákom, így a bút, én ölben cipelem,
Ő a legnagyobb teher, én őt fájón viselem.
Mik vagyunk mink, tán' vándorló muzsikus legények?
Lehet, hogy az lennénk, ha bánatok nem lennének…
A lélekhárfa folyton zengeti a húrokat,
Árokparton, most nem is látom a virágokat…
*
Hold, mint kísérő,
Folyton jön, mindenfelé.
Utat világít.
*
Holdfényben látok,
De nyugalom nem kísér!
Boldogtalanság…?
*
Holdfényes vaksötét ölel körül,
Magamhoz is veszem én emlékül…
Sötétet kell szeretnem… örökül…
Vecsés, 2016. április 2. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban…
Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
Ábrándok, melyek úgy
szállnak messze
életünk múló színpadán,
mint a légtérbe eregetett
gomolygó füstkarikák.
Valahol eltűnnek az égen,
s nem látunk semmit se már,
csak felhőket, melyek összegyűlve
felettünk suhannak át.
Nem is oly rég még azt hittük,
hogy színesebb lesz a világ,
s cikázó napfény sűrűjében
megélünk annyi csodát.
Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,
elég egy szemvillanás,
s dühöngő villám tépi széjjel
álmaink fénysugarát.
De te ne búsulj.
Ne csüggedj még el!
Nem érhet annyi csapás,
hogy eldobj magadtól annyi szépet,
amely még várhat reád.
Tudom: most mardos a kétség,
s nem tudhatod, hogy mi vár,
de mindennap tartogat valami szépet!
Hidd el! Még száz csoda vár.
szállnak messze
életünk múló színpadán,
mint a légtérbe eregetett
gomolygó füstkarikák.
Valahol eltűnnek az égen,
s nem látunk semmit se már,
csak felhőket, melyek összegyűlve
felettünk suhannak át.
Nem is oly rég még azt hittük,
hogy színesebb lesz a világ,
s cikázó napfény sűrűjében
megélünk annyi csodát.
Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,
elég egy szemvillanás,
s dühöngő villám tépi széjjel
álmaink fénysugarát.
De te ne búsulj.
Ne csüggedj még el!
Nem érhet annyi csapás,
hogy eldobj magadtól annyi szépet,
amely még várhat reád.
Tudom: most mardos a kétség,
s nem tudhatod, hogy mi vár,
de mindennap tartogat valami szépet!
Hidd el! Még száz csoda vár.
