Hétköznapi pszichológia…

(Septolet)
Jó lenne…
Nem-csak munka lenne!
Mindenki dolgos lehetne…
Lehetne.

Munka érdekli… kicsit?
Fikarcnyit?
Jottányit?
*
Normális, szokott élet kell neki?
Semmittevő léhaság élteti?

Tehetne hangyányit,
Akármit!
Gyűszűnyit,
Mákszemnyit…
Valódit!
*

(3 soros-zártükrös duó)
Vajon milyen azoknak élete –egyenként-, akik élnek?
Akik csak létszámnövelői az egész emberiségnek…
Vajon milyen azoknak élete –egyenként-, akik élnek?

Már lassan –mindenkinek(!)-csak emlék az ifjúság,
Az élet a vége felé, nem egy nagy mulatság...
Már lassan –mindenkinek(!)-csak emlék az ifjúság.
*

(Bokorrímes)
Vajon milyen emlékek azok, melyek csak úgy a könnyedségről szólnak,
Ha nem volt az ólban disznó, akkor nem is kellett adni a disznónak!
És a munka sem volt szempont, nem is volt meszelése a disznóólnak.
*

(Senrjonix trió)
Mulatság, gondtalanság,
Szórakozás, ingyen vendégség!
Buli meg buli!
Vajh’ biz’ szórakozás az élet?
Van kinek! Normál élet lehet?
*
Ember, nem fáradhat el…
Mutatni; mulat egy magyar úr!
Ráerősítés!
Állandón szórakozó: buta!
Annyira, hogy nem maga ura…
*
Vannak; eszem-iszomok,
Fogy a kávé és a vadkender.
Ez modern élet?
Ez egy nagyon egyirányú lét!
Másra, Te nem hallgatsz biz’ ismét...
*

(3 soros-zárttükrös)
Ha majd végül sok lesz, az eszem- iszom, lesz majd hadd-el hadd,
Bíznod kell abban, hogy egy jövendő életre még marad…
Ha majd végül sok lesz, az eszem- iszom, lesz majd hadd-el hadd.

Vecsés. 2016. március 21. – Kustra Ferenc József - A vers alloiostrofikus versformában íródott.

Az éjféli holdfény, mint kóbor kedves a tájon,
Sétálgat, de itt hagy, elhagy, eltávozik fájón.
Borús, sötét éjjelen én már semmit sem látok,
Keresek, kutatok, tapogatok, botorkálok.

Elmennék, de hova?
Éjnek nincs világa,
Holdfény is hiába…

Vecsés, 2002. március 24. – Kustra Ferenc József

Nem számít, mit mond a világ,
szavaik csak szélben szálló árnyak.
Az vagyok, aki vagyok,
s teszem amit jónak látok.

Nem érdekel, mit mondanak rólam,
nem az ő szemükkel nézem a sorsom.
Nem kérek semmit, nem várok csodát,
minden nap hozza a saját igazát.

Elfogadom mi jön és nem ítélek,
így könnyebb az élet, könnyebb a lélek.
Olyan világban élünk, hol dísz a lényeg,
hol fontosabb a felszín, mint a belső értékek.

De már maradok, ki voltam mindig,
szabad lélekként, mit szél sem ringat.
Hisz belül van az, mi igazán számít,
s nem az mit gondolnak rólam.

Siófok, 2025. február 22. -Gránicz Éva

Én a csend művészetét
Játszom, mint zongorista Lisztét.
Hallgatási csúcs!
*

Nekem ekkor zajos volt
A madárcsicsergés, a csivit.
Szemmel hallottam.
*

Ezen, erőszakos csend,
Agyamban kiváltotta: semmit.
Gondolat, heves…
*

Én a csendbe akarok
Beépülni. Ezt, nagyon élni.
Gondolat is zeng.
*

Az ég is beborít, hogy
Mindent halljon… csend szimfónia.
Játszom a semmit.
*

Most jött az új gondolat,
Van, ki a csendbe beleőrül…
Én, mit bírok ki?

Vecsés, 2020. május 24. – Kustra Ferenc József– senrjon csokorban íródott: önéletrajzi írásként!

Meditálásom…

Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…

Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?

Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.

Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.

Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.

Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.

Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.

Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.

A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…

Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…

Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…

Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.