Kopott házak közt ácsorog a sarkon
egy szegény koldus ki halkan kéreget,
rongyos ruháját megvetően nézik
meg sem sajnálják már az emberek.

Könnyező szemekkel tekintget széjjel.
Segítsenek rajtam! Kérem! Emberek!
Rongyos kalapját fél kezében tartja
s esdeklő szemekkel halkan kéreget.

Alig van ember, aki megsajnálja
de az én szívem majd megszakad!
S pár forintot dobok rongyos kalapjába
pedig már nékem is alig maradt.

Istenem! Látod mily gyarló az ember?
Minél több van néki annál gonoszabb!
Miközben értékes kincseket harácsol
a szegény koldusnak egy forintot sem ad.

Csak aki annyira szegény és kifosztott,
csak az értheti meg mások nyomorát,
s ki kifosztott lelkében maga is oly koldus
Csak az értheti meg mások bánatát!

Könnyeim lágyan csillantak a fényben
mint a felvillanó apró gyöngyszemek,
aztán búcsút intve eltűntek a szélben,
már csak sós ízét érzem nyelvemen.

Ajkamhoz érve szelíd mosolyt csalnak
arcomra, s eltűnnek mint a képzelet,
szemembe szikrázó napfényt varázsolva
mielőtt végleg búcsút intenek.

Már nem fáj semmi sem! Oly könnyű a lelkem
boldog mosollyal száguldok feléd,
s szelíden sóhajtva, fejed megsimítva
csöndesen suttogom: itt vagyok! Ne félj!

Nem hagylak magadra bármi is történt,
megbocsájtottam minden bűnödet!
Ha én is elmegyek ki marad melletted?
ki fogja őrizni a lépteidet?

Nem kérek semmit, csak gondold át újra
s engedd hogy vezessem kóbor léptedet,
Hiszen én vagyok az egyetlen a földön
ki minden hibáddal együtt is szeret!

Csak az tud maga körül mindent tisztán látni
kinek tisztára mosták szemét könnyei,
kinek arcáról új remény sugárzik
csak az képes mindent újra kezdeni.

Ki el tud temetni mindent ami rossz volt,
kinek szívében nincsen már harag,
ki elnézi neked minden tévedésed
s ha feledni nem is tud, megbocsájtja azt.

Csak ő képes szeretni minden kis hibáddal,
ő az ki nem fog soha bántani
s ha boldogságra vágysz ezen a világon,
próbáld meg te is őt megérteni!

Olyan hideg van. Borult az ég is.
Toccsanó cipőmet hallgatom.
Mikor elmerül a pocsolyában,
ahogy az esőben ballagok.

Dühöngő orkánként tombol a szél is.
Letépve ágat, gallyakat!
Lepusztult romként hátrahagyva
mindent mi utána megmarad.

Kegyetlen idő! Nem sajnál semmit!
Mindent mi szép volt, összetör!
Megtörve jajdul a barackvirág is,
amit magával elsöpör.

Utána hajol a gyönge ág is
halkan, aggódva elköszön,
lecsurgó könnyként elhullajtva
egy esőcseppet, mely rácsöpög.

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam

Vállamon minden bús fájdalomnak súlya,
Nem teljesült álmok, szép lányok búcsúja
De míg szemed éget, s az eget látom benne,
Nem találsz mást, ki téged jobban szeretne.

Szeretlek, nem félek, elmondom én százszor
A lábam még remeg, de a szívem bátor
Önsajnálattól az ágyra leülve
Vágytól hogy lássalak, majd megőrülve

Visszatartom én a sóhajomat halkan
Hogy a szívdobbanásodat, mindig meghalljam.
Érezzem illatod, bőröd finomságát,
Hogy megérintse ajkam múzsám édes száját.

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam