Idő 
Értékelés 
Értékelés Szabadságharcainkra emlékezve…
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Szabadság bizony azt jelenti, nem vagyok én korlátozva!
Tetteimnek, cselekedeteimnek, nincsen akadálya.
Korlátlanul élhetek az élet adta lehetőséggel,
És a helyzeti előnyöket kihasználhatom bőséggel.
Tudjuk, hogy már az ókori "demokráciák" is léteztek,
De ez, hogy lehetett, amikor rabszolgákkal rendelkeztek?
Ott a szabadság és demokrácia gazdagok sajátja volt,
Aki bizony más rétegbe tartozott, az ebből biz’ kizárt volt.
Ismerünk ma szabadsághirdető államokat,
De ott is rendfenntartók gátolják az „álmokat”!
*
Lélek, börtönét
Irányítja, test vágya.
Vágya… szabadság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
*
Szabad emberek parancsra mennek háborúba,
Meg az erdőbe laknak, éhezve, nylon sátorba…
Szabad ember kétszázzal száguld autópályán,
És szabad ember az őr, a vagonok közti vártán?
Szabad a gyermek, ki iskolába jár, művelt legyen...
De ha, ellóg, akkor törvény kényszeríti, hogy menjen.
Szabadság, hogy a tolvaj, bátran lophat, ilyet tehet,
Ha elkapják, jog kényszeríti, börtönbe is mehet.
Szabad-e a tigris, India ősi lakója?
Hogy lenne az, amikor épp ember az irtója.
*
Vágy, szabadságra,
Boldog élet, nincs korlát.
Megtestesült lét.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Az ember mindig is, nagyon vágyta a korlátlan szabadságot,
És mindig szította a lelkében, az ezért lobogó lángot.
Már az ősember, ha jóllakott, leült és a semmit tette,
Ez volt a szabadsága, ezt vágyta és ezt meg is tehette.
De ha megéhezett, mi kényszer... ő meg a családja… mehetett!
Ha enni akartak, jöttek a körülmények… mi mást tehetett?
Szabadság és demokrácia, embertömegek vágyálma,
Ha ez megvalósulna, ez volna az élet netovábbja…
*
Vágyott szabadság,
Lét boldog, nincs korlátja.
Felszabadultság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Ember fia és lánya, csak áltatja magát,
Mikor hangoztatja fennen a szabadságát.
Jó is lenne, ha ez volna, de mindig vannak új körülmények,
Meg vannak mások által generált, kedvezőtlen események.
Talán a szabadság inkább az, hogy alkalmazkodunk,
És ennek keretén belül, úgy teszünk, ahogy tudunk.
Vágyhatjuk persze a korlátlan demokráciát, szabadságot,
Lélek hadd örüljön, és várja... szabadságot, szabad világot.
*
Vágy szabadsága…
Korlát nélkül lét boldog?
Teljestelen lét…
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Szabadság bizony azt jelenti, nem vagyok én korlátozva!
Tetteimnek, cselekedeteimnek, nincsen akadálya.
Korlátlanul élhetek az élet adta lehetőséggel,
És a helyzeti előnyöket kihasználhatom bőséggel.
Tudjuk, hogy már az ókori "demokráciák" is léteztek,
De ez, hogy lehetett, amikor rabszolgákkal rendelkeztek?
Ott a szabadság és demokrácia gazdagok sajátja volt,
Aki bizony más rétegbe tartozott, az ebből biz’ kizárt volt.
Ismerünk ma szabadsághirdető államokat,
De ott is rendfenntartók gátolják az „álmokat”!
*
Lélek, börtönét
Irányítja, test vágya.
Vágya… szabadság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
*
Szabad emberek parancsra mennek háborúba,
Meg az erdőbe laknak, éhezve, nylon sátorba…
Szabad ember kétszázzal száguld autópályán,
És szabad ember az őr, a vagonok közti vártán?
Szabad a gyermek, ki iskolába jár, művelt legyen...
De ha, ellóg, akkor törvény kényszeríti, hogy menjen.
Szabadság, hogy a tolvaj, bátran lophat, ilyet tehet,
Ha elkapják, jog kényszeríti, börtönbe is mehet.
Szabad-e a tigris, India ősi lakója?
Hogy lenne az, amikor épp ember az irtója.
*
Vágy, szabadságra,
Boldog élet, nincs korlát.
Megtestesült lét.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Az ember mindig is, nagyon vágyta a korlátlan szabadságot,
És mindig szította a lelkében, az ezért lobogó lángot.
Már az ősember, ha jóllakott, leült és a semmit tette,
Ez volt a szabadsága, ezt vágyta és ezt meg is tehette.
De ha megéhezett, mi kényszer... ő meg a családja… mehetett!
Ha enni akartak, jöttek a körülmények… mi mást tehetett?
Szabadság és demokrácia, embertömegek vágyálma,
Ha ez megvalósulna, ez volna az élet netovábbja…
*
Vágyott szabadság,
Lét boldog, nincs korlátja.
Felszabadultság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Ember fia és lánya, csak áltatja magát,
Mikor hangoztatja fennen a szabadságát.
Jó is lenne, ha ez volna, de mindig vannak új körülmények,
Meg vannak mások által generált, kedvezőtlen események.
Talán a szabadság inkább az, hogy alkalmazkodunk,
És ennek keretén belül, úgy teszünk, ahogy tudunk.
Vágyhatjuk persze a korlátlan demokráciát, szabadságot,
Lélek hadd örüljön, és várja... szabadságot, szabad világot.
*
Vágy szabadsága…
Korlát nélkül lét boldog?
Teljestelen lét…
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Karmester beint...
A kakas kukorékol,
Indul a koncert!
Tyúk kotkodácsol,
Ritmust kapar körmével,
Szünet-jel-nélkül.
Gólya kelepel,
Kerepel hozzá harkály.
Daluk fahangú.
Rigó jól fütyül,
Fülemüle trillázik.
Tavaszi zengés.
Veréb csipogó,
A csuszka vígan csacsog.
Laza-csendélet.
Fecske csivitel,
A tengelic csattogó.
Nyár-csilingelő.
Cinke pistyogó,
Rozsdafarkú csak csetteg.
Sztereóhangzás.
Vadkacsa giggant,
Tó partján vadlúd sziszeg.
Gágogó banda.
Kukkant a kakukk,
Reptében vércse vijjog,
Figyelem-keltő.
Kerregő szarka
Tolvaj, károg a varjú.
Csel-mesterek!
A fogoly rikkant,
Riadt fácán kerregő.
Egérút-ütem.
Galamb turbékol,
Pacsirta dala csobog,
Napfény-pianó.
Sirály sipítoz,
Csóka csattog ércesen.
Rezesbanda klub.
Krákogó hollók,
És fémes pulyka ricsaj...
Rekedt-kórus-hang.
A bagoly huhog,
Bíbic buggyant szaggatva.
Dong, zúg-búg az est.
Vidéki koncert,
Nyitott fülnek csemege.
Ingyenjegyes nap!
Dunatőkés, 2024.március 2. -Ostrozánsky Gellért - íródott: senrju csokorban.
A kakas kukorékol,
Indul a koncert!
Tyúk kotkodácsol,
Ritmust kapar körmével,
Szünet-jel-nélkül.
Gólya kelepel,
Kerepel hozzá harkály.
Daluk fahangú.
Rigó jól fütyül,
Fülemüle trillázik.
Tavaszi zengés.
Veréb csipogó,
A csuszka vígan csacsog.
Laza-csendélet.
Fecske csivitel,
A tengelic csattogó.
Nyár-csilingelő.
Cinke pistyogó,
Rozsdafarkú csak csetteg.
Sztereóhangzás.
Vadkacsa giggant,
Tó partján vadlúd sziszeg.
Gágogó banda.
Kukkant a kakukk,
Reptében vércse vijjog,
Figyelem-keltő.
Kerregő szarka
Tolvaj, károg a varjú.
Csel-mesterek!
A fogoly rikkant,
Riadt fácán kerregő.
Egérút-ütem.
Galamb turbékol,
Pacsirta dala csobog,
Napfény-pianó.
Sirály sipítoz,
Csóka csattog ércesen.
Rezesbanda klub.
Krákogó hollók,
És fémes pulyka ricsaj...
Rekedt-kórus-hang.
A bagoly huhog,
Bíbic buggyant szaggatva.
Dong, zúg-búg az est.
Vidéki koncert,
Nyitott fülnek csemege.
Ingyenjegyes nap!
Dunatőkés, 2024.március 2. -Ostrozánsky Gellért - íródott: senrju csokorban.
Mindennap teszel valamit, jót és tán' rosszat,
Énekelsz a Fő úton, végig falu hosszat.
Szembe találkozol… jön a csorda hazafelé,
Téged visz a lábad… csak tovább, rétre kifelé.
De! Hiába menekülsz, csak beköszönt az éjszaka,
Holnap is csak érezni fogod… mit számít pénz szaga!
Én tudom, nem leled a helyed, éjjel sincs nyugalom,
Mert nappal olyan, amilyen a lét, a társadalom.
Nyugalmat lehet, hogy csak kint nyersz a temetőben,
Ott nem zavarnak, elmerenghetsz a Teremtőben.
Ott már nem kell küzdened a Sorsod ellen,
Már nem tőled fog függeni, hogy jövőben.
Te vagy ki énekelsz és meg akarod mutatni a világnak?!
Van ezzel egy nagy baj! Mi az mi manapság megfelel a mának?
Kis hazánkban nagy baj van, fiatal nemzedék nagyon bizonytalan,
De az idősebbek is ilyenek lettek, tennének, de hasztalan.
Aki bizonytalan, az megbízhatatlan,
Ráadásul még, senki sem halhatatlan!
Dilemma az élet, dilemma, mit teszel,
Dilemma a jövő, ha bármit is teszel.
Mit is teszel Te? Hajszolod a nem létező csodát?
Mész a saját fejed után? Hagyd el a betegszobát!
Tégy már valami valósat, igazat, építő jellegűt!
Nem vagy Te suta-buta… saját főből-észből eredetűt!
Jó lenne, ha Te döntenél, hidd el, más nem segít.
Van ki inkább fogát huzatja ki... a mindenit!
Állj már a sarkadra, így nem jutunk előre!
Tégy már magyar! Jusson a mi hazánk előbbre!
Történhet bármi, tudnod kell, merre van előre útja.
Én meg tudom rólad… belőled sokkal többre is futja!
Ha majd biztatást süvít a szélvihar a füledbe,
Akkor tégy is… és ne feltétlen, épp Te maradj csendbe…
Vecsés, 2013. szeptember 30. – Kustra Ferenc József- íródott: a „teszel az Hazáért?” kérdésköz-ben…
Énekelsz a Fő úton, végig falu hosszat.
Szembe találkozol… jön a csorda hazafelé,
Téged visz a lábad… csak tovább, rétre kifelé.
De! Hiába menekülsz, csak beköszönt az éjszaka,
Holnap is csak érezni fogod… mit számít pénz szaga!
Én tudom, nem leled a helyed, éjjel sincs nyugalom,
Mert nappal olyan, amilyen a lét, a társadalom.
Nyugalmat lehet, hogy csak kint nyersz a temetőben,
Ott nem zavarnak, elmerenghetsz a Teremtőben.
Ott már nem kell küzdened a Sorsod ellen,
Már nem tőled fog függeni, hogy jövőben.
Te vagy ki énekelsz és meg akarod mutatni a világnak?!
Van ezzel egy nagy baj! Mi az mi manapság megfelel a mának?
Kis hazánkban nagy baj van, fiatal nemzedék nagyon bizonytalan,
De az idősebbek is ilyenek lettek, tennének, de hasztalan.
Aki bizonytalan, az megbízhatatlan,
Ráadásul még, senki sem halhatatlan!
Dilemma az élet, dilemma, mit teszel,
Dilemma a jövő, ha bármit is teszel.
Mit is teszel Te? Hajszolod a nem létező csodát?
Mész a saját fejed után? Hagyd el a betegszobát!
Tégy már valami valósat, igazat, építő jellegűt!
Nem vagy Te suta-buta… saját főből-észből eredetűt!
Jó lenne, ha Te döntenél, hidd el, más nem segít.
Van ki inkább fogát huzatja ki... a mindenit!
Állj már a sarkadra, így nem jutunk előre!
Tégy már magyar! Jusson a mi hazánk előbbre!
Történhet bármi, tudnod kell, merre van előre útja.
Én meg tudom rólad… belőled sokkal többre is futja!
Ha majd biztatást süvít a szélvihar a füledbe,
Akkor tégy is… és ne feltétlen, épp Te maradj csendbe…
Vecsés, 2013. szeptember 30. – Kustra Ferenc József- íródott: a „teszel az Hazáért?” kérdésköz-ben…
Múló életem, mint egy várrom, csak málladozik,
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.
Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…
Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.
Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.
A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…
Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?
Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.
Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.
Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Az ember ebben a korban már csak álmodozik.
Régen, magas tornyom tetején, büszkén lengett a zászlóm,
Hirdette, hogy a várat lakják, ma már csak nézek… vádlón.
Csak ülök egy korhadó farönkön… falakon belül,
De itt minden korhad, kívül-belül és alul-felül.
Sajog ez az érzés, de az őszi levél is fakult lesz
És a múltunk, lassan elfelejtjük és enyészeté lesz…
Voltam tán’ úr is, de inkább voltam szolga,
Mindig kihasználtak, legott, azon módra.
Az is lehet, hogy volt nekem is babérkoszorúm,
De erre én már nem emlékszem… nagyon szomorún.
Voltak nekem hibáim, kicsik és nagyok,
Volt tán’ sok vétkem, mit a múltamban hagyok,
De ha bűnöm nem volt, akkor talán tiszta vagyok,
Nincs is miért, de kihúzom magam, mint a nagyok.
A falevél rondán fakul, lehull a múlt is
A feledés gödrébe… ez apokalipszis?
Ahogy elmélázunk a lehulló falevélen,
Úgy talán elgondolkozhatunk a múló léten…
Kint az udvaron már csak a tilalomfák állnak,
De ők öregek… semmit nem mondanak a mának.
Lassan ez már egy realista álomvilág,
A végállomáson várnak majd szinonimák?
Felrepülnék én a magas égbe,
A felhők feletti sétatérbe,
De ezt tán’ nem kéne siettetnem?!
Úgyis, örök séta lesz a végem.
Ha majd végleg összedől a várromom,
Majd véget ér a földi uradalmom,
Majd mondják, elment egy öreglegény…
Úgy emlegetik… már meghalt szegény.
Vecsés, 2012. november 20. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Vízióm a jövőről…
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
Az én utam felett boldog gerlék búgnak,
Vadludak vében, csak úgy, előre húznak!
Ők nem néznek a napba, így nem vakulnak.
Az én utam, előttem kanyarog a végtelenbe,
Nem is látom a végét… talán a reménytelenbe…
De biztos, hogy megy tovább… mint eddig az esztelenbe.
Tarkítják a bombatölcsérek,
Ezekben meg csapadékvizek.
Araszolok… minek válldíszek?
Érzem életfáradtságot, utam le fog járni,
Végül is a tócsák közt négykézláb fogok mászni?
Közben majd rám csap a vihar! Így fogok átázni...
Szabad vagyok, mint egy nyüzsgő közlegény a bukott hadseregben.
Földhöz rögzítenek a láncaim, földhöz ragadt marad létem.
Csak lépdelek én a vaksötét éjszaka fekete lépcsőin.
Élek nem létező visszhang, visszavert, élettelen szavain!
De jó fent a boldog gerléknek, hallom, ahogy búgnak,
Szeretik ők egymást, majdnem egymásba belebújnak…
Látom, megvan a sártengerem… ez alap öngúnynak.
Hosszú utamon volt több átrakodó állomás
Meg, látom, mily’ zsírozatlan minden… csodálkozás.
Jól átrakodni nem sikerült, maradt álmodás…
Visszanézek, hátul már nincsen is út, sőt leomlott az alagút,
Elől meg a sok tócsa, meg sártenger, ez aztán nem diadalút…
Jól látom, vagy csak képzelődőm? Kell keresni egy koronatanút?
Hosszú utamat én már bejártam, szívem, szívből sokszor vérzett,
A lelkem jóformán be sem tudna számolni, közben mit érzett…
Mert a sokkoló behatásokra, nem is tudni, hogy mivé lett.
Éjjel sem volt soha enyém, nem pihenhettem, de a hajnal útra kél,
Lelkem a láncain kívül ugyan mit veszíthet, tán’ semmitől sem fél…
Igaz, realista, így tudja, hogy reménytelenül semmit nem remél.
Életutam, maga a langy mocsok volt, csak gáncsoskodás és árulás,
Meg nem értés, ellenállás, ezért lett a végső és örök fásulás…
Minek élni, ha a világ szemét, a kis jóindulat meg álruhás…
Volt nekem is jó-barátom nem is csak egy és mindenik koromban,
De mind „orgyilkos” áruló lett, lesnem kellett, ki van a nyomomban…
Megoldás sosem volt, csak dühöngtem, mint vihar a tengerszorosban.
Rángattam én a vészharangomat, de itt senki… nem is hallották!
A pusztában egyedül? Kik problémát hallották, visszahajtották!
Van, kinek van! Nekem is elkelt volna egy "támogató" jó-barát!
Nincs itt koronatanú, nincs még egy görbült út jelzőtábla sem,
El fogok tévedni? Lehet a sorsom, hogy tócsában végezzem?
Azt sem látom tisztán, mi a jobb, ha tartom magam, vagy vétkezem?
Ilyen gané utat rendelt nekem a sorsom
Ez az örökre kapott, saját életboltom,
De a nagy baj, hogy mindig üres volt a polcom…
Az utam, látom, megy, belevész a ködbe,
Sőt, belevezet valamilyen erdőbe…
De ott nem tudok pihenni, mint erődbe.
Bizony, hogy tudom, mi lesz a vége, eljön, majd abbamaradhat a harcom,
Fájdalmas a lét, hát még a vég, de igyekszek… mosoly díszíti az arcom…
Nem is látok sehol senkit, aki legalább sajnálna,
És csak gondolom, hogy ez a fájós lelkemnek használna!
Senki, senki! Enyém a sáros, tócsás utam magánya.
A vadludak vében, látom, a légi folyóson csak húznak!
Utam felett boldog gerlék, boldogan, szeretetben búgnak…
Vecsés, 2016. március 18. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.
