Senrjú stílusú Tankában írta meg a szerzőpáros…

Gabonamezők
Lágy illata terjed szét!
Szél-zene suhog.
A motorja csak berreg,
Búza alatta serceg.
*
Kalászos búza,
Napernyő kéne, de nincs!
Napsütés, élet.
Számos kalász felrepked,
Az árokban megreked.
*
Szökkenő száron
Kalász, jó nagy magokkal.
Nagy búzatábla.
A füst fölötte lebeg,
Piros teste megremeg.
*
Nyár, csak úgy szárnyal,
Élvezi az aratást.
Táj, búzamezős.
Hol a felmentő sereg?
Kéne egy erős zsineg!
*
Marokszedők is
Izzadnak és fáradtak.
Idénymunka-hős.
A bajt nem előzi meg,
Húz le a nagy súlytömeg.
*
A marokszedő
Öreganyó ücsörög!
Farkas éhes volt…
Vezetője kesereg,
Eltorzítja a méreg.
*
Cséplőgép eszik,
Kalászokból, mag pereg.
Friss kenyér illat.
Egyáltalán nem részeg,
Termetileg csak délceg.
*
Langymeleg este,
Nyugtázza, bő aratást.
Sok szalmakazal.
A segítség a lényeg,
Arra senki nem lézeng.
*
Szántás és vetés,
Aratás, munka csúcsa.
Szúrós tarlócsonk.
Fejében ötlet dereng,
Mellette kötél fetreng.
*
A learatott mezőn.
Kismadár gubbaszt.
Kihalt lett minden.
Már a fa törzsén feszeng,
A két erő jól verseng.
*
Legelő is tar,
Vetés szikkad, kiszárad.
Nincs éltető víz.
Csikorgástól a föld reng,
Fáradtan, panasza zeng.
*
Fa, búzatáblán.
Körülötte már tarló…
Kismadár, megnőtt.
Kiszabadulva örvend,
Visszaáll a régi rend.

Vecsés- Budapest, 2016. június 14. – Kustra Ferenc József - A senrjúkat én írtam, alá a tanka-verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Aratógép”

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.

Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.

Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.

Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.

Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.

Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.

A fatörzsek sötét oszlopok
a fehér téli tájban
és a szűzies hó csillog
mint gyémántpor a napfényben.

A katona csüggedve fekszik,
hátával egy fatörzshöz dőlve,
összetört térde képtelenné tette
és döbbenten néz le a dombról.

Alig száz méterrel lejjebb
tombol a csata: visszhangzik a puskalövés
és egy géppuska lövöldözése csörög.
A térd ég a sajogó fájdalomtól.

Azon tűnődik, vajon ki éri el előbb,
megbízott társai vagy az ellenség,
amely mint sarokba szorított patkány
harcol kopott, hamuszürke egyenruhában?

Hideg tél volt, és hűvös este
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.

Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.

Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!

Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.

Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.

Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.

Én meg, még szeretlek…

Nyújtózkodik a csönd a fatörzsek között,
Hallgatom… a fűben ülök a fák között…
Nyújtózkodik a csönd a fatörzsek között.

Egyedül, így bizony nagyon magányos a sok napom,
Istenkém, ha itt lennél... Ezt bizony nagyon akarom!
A szerelem csak dúl-fúl a lelkemben, ezt bizony nagyon elfogadom,
Persze az lenne az igazi, hogy itt ülnél velem, ezt is akarom.

Régen volt és csak egyszer, hogy ezt az erdőt együtt jártuk,
Akkor még ketten egyformán a jövőt jól megálmodtuk…
De Te… aztán sajnos, másképpen döntöttél, a fájó-magány mellett,
Énvelem nem is törődtél, pedig egyet értettünk jövő mellett.

(Bapeva tükör)
Jövő?
Merre van?
Lehet tudni?
Azt sem tudhatjuk,
Mit hoz nekünk jövő,
Talán, lesz-e kárpótlás…
Tény, hogy én, tovább szeretlek,
Érted és miattad… epedek!
Sorsot okolom, szétválasztott minket,
Elvett végleg tőlem téged, mesés kincset!

Elvett végleg tőlem téged, mesés kincset!
Sorsot okolom, szétválasztott minket,
Érted és miattad… epedek!
Tény, hogy én, tovább szeretlek,
Talán, lesz-e kárpótlás…
Mit hoz nekünk jövő,
Azt sem tudhatjuk.
Lehet tudni?
Merre van
Jövő?

(Anaforás, 3 sorod-zárttükrös)
Szívszerelmem vagy, akár akarod, akár nem,
Szív fenntartóm vagy még most, így akarod vagy sem…
Szívszerelmem vagy, akár akarod, akár nem.

(Szenrjú)
Kezd már fújni szél,
Magánnyal… hazamegyek.
Még elmélkednék…

Vágyainkat leölik a sors-átkok,
Mert a lapokon írtak olyan mások.
Voltak varázslatosan szép napok,
Ma már ezek, csak elillant álmok.

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Az ősz bizony, nem enged hozzád, a napfényes sorsunkhoz,
Sorsunk fák alá lök, igazodjunk nagy levélhulláshoz…
Az ősz bizony, nem enged hozzád, a napfényes sorsunkhoz.

Vecsés, 2020. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában a szerelemről, kedvesemnek.