I.

A hajnal ég a háztetőkön;
A gyárba haj, előre!
Megyünk vígan, de roskadozva
Jövünk ki majd belőle.

Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,
Babos kendő nyakunkba,
Amerre járunk felvidámul,
Az utcza is nyomunkba.

Minthogy egy virágos erdő
Vonulna át az utczán,
Vidám kaczaj, mint a száz madárdal
Csendülne végig utján . . .

De este mindig összetörve,
Kéz, kézbe fogva, szótlan
Megyünk hazáig álmadozva
A csüggedt, néma sorban.

A gondtalan, víg utcza népre
Egy sóhaj, egy tekintet;
Megyünk temetni, - eltemetni
Bús, álmodó szivünket.

II.

Hány édes álom száll, viharzik
Egy lomha, szürke gyárba!
Oh, mennyi kincs van ott temetve,
Hány ifju szívnek álma!

És munka közt, mig rózsa hervad
A gyári lány arczáról,
Könyből, sóhajból, szőve készül
A myrtusz-ág, a fátyol . . .

III.

Mikor anyámat eltemettük,
Hideg volt, téli nagy hideg.
Üres maradt a ház utána
És rongyosak a kicsinyek.

A legnagyobb testvérkék közt
S a kegidősebb én valék.
Kenyeret adtam öt árvának
- Az enyém volt a maradék.

Egy ideig csak ment a munka,
Hanem egyszer csak érezém,
Hogy elszorul a mellem néha
A virrasztások éjjelén.

Aztán kissé köhögni kezdtem,
Majd láz gyötörte lelkemet,
De félig élve, félig halva
Átvánszorogtam a telet.

Tavaszra neki piroskodtam,
Panasz se kelt már ajkamon,
Majd jött az orvos és szelid, de
Szigoru volt a tilalom:

- A varrást abba fogja hagyni,
Dolgozni önnek nem szabad!
Vigyázni kell magára gyermek,
Nagyon nagy lesz az áldozat!

- Ne dolgozzam? s ezek az árvák
Hogyan élnek meg nélkülem
Az orvos rám nézett szeliden:
- Csak türelem, csak türelem!

Oh, türelem a lány erénye,
Aki szegénynek születik:
Jó fegyver az koldusoknak,
Mert senkit meg nem sebesit.

De vége volt a szenvedésnek,
Ő lecsókolta könyemet.
Ki megváltott a sirtól engem,
Az elveszité lelkemet.

Ti, akik becsülettel éltek,
Ne dobjatok követ reám,
A kicsinyek, ha nagyra nőnek
Majd megbocsátanak talán.

A kicsinyek jók, szépek lesznek,
Fehérek mint az angyalok;
Ha imádkozni megtanulnak
Majd üdvözűlök általok.

IV.

Szombat este

Harang kondul az udvar alján:
A heti munka véget ért.
A hét robotja elfeledve
A szombat este üdveért.

Aki szegényebb, elhagyottabb,
Szombatra az is felderűl:
Csicsereg mind a gyár előtt, mint
Fecskék a templomház körül.

S amíg hosszu széles úton
Tova sietnek párosan,
Szivükre könnyü bűvölet száll:
Ma este, szombat este van.

S a külvárosban, ott ahol már
Alacsonyabbak az ablakok,
Vár mindenkire, vár egy ifju
S szemük nevetve felragyog.

Találkoznak s kéz kézbe fogva
Mennek hazáig csendesen
A kapuban egy kézszoritás:
- Holnap vasárnap, kedvesem!

V.

Vasárnap

Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat,
Hol egész héten küzdünk, dolgozunk,
Vedd kékvirágos karton kis ruhádat,
Ez az egy nap, csak ez a mi napunk.

Kalapod csokrát megkötöm bokorra,
Virágot tűzök a hajad közé
S a könyet is lecsókolom mind sorra,
Mi hat napig orczáid öntözé.

Ki az erdőre! Lombok enyhe árnya
Fölénk borul és hűs árnyékot ad,
Feledjük el egy kurta délutánra
A hétköznapi szürke gondokat.

Oh, nincs nekünk, nincs nagyratörő vágyunk,
Az ünnepünk is egyszerű nagyon:
Egy-két virág, mit mindenütt találunk,
Sütkérezés a sugaras napon.

Ah, holnap reggel uj robotba állunk
És hat napig kenyérért fáradunk
S mig hat napig a hetedikre várunk,
Verőfényről és dalról álmodunk.

VI.

Az ég azurja a magasban
Nyugodt derűvel mosolyog.
Járunk virággal tarka fűben
Mi koldusok, mi boldogok.

A remegő kék levegőben
Egy kis csicsergő lény lebeg
S fürösztve szárnyát napsugárban
Zeng a mezőnek éneket.

Mi nem dalolhatunk. Lezárta
Egy csók a szánkat csendesen
És dalra nyitni ajkainkat
Te nem tudod, - én nem merem . . .

VII.

Ha munka közbe megkap egy-egy ábránd
S szemedbe forró köny gyűl hirtelen,
Töröld le titkon, hogy ne lássa senki,
S folytasd tovább a munkát csendesen.

Szegény leánynak nem való az ábránd,
Szegény leányhoz csak a munka jó,
Mert, hogyha fáj is durvasága néha,
Becsületes a goromba való.

VIII.

Ha fényes utczán visz az utam néha,
Sietve járok s szivem feldobog:
A gazdagok, kik itt nevetve járnak,
És istenem, beh szépek, boldogok!

De sáros lesz a koldus szive itt csak,
Míg ragyogásról, fényről álmodik,
Sietni kell itt mindig a szegénynek:
Ki lassan jár, az hamar elbukik.

Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.

A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.

Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.

Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!

Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.

Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .

S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .

Volt egy ember messze, messze,
Tengeren tul, idegenben.
Egy hibája volt szegénynek:
Sohse volt a szive rendben.

Ha öröm vagy bánat érte,
Nem kaczagott, nem kesergett.
Félre állt az emberektől,
Csengő, bongó dalba kezdett.

Édes dalba, zengő dalba.
Olthatatlan vágy sirt benne,
Olthatatlan lobogó vágy
Boldogságra, szerelemre.

Dalok szárnyán, tengeren túl
Messze földre szállt a híre,
Rá is fogta minden ember,
Hogy üvegből van a szive.

Mert ha szellő ére hozzá,
Csodálatos hangja támadt;
Mint az üvegharang, csendült
Zengő öröm, siró bánat.

A szerelmes leánynépség,
A kiváncsi asszonyfajta
Egytől egyig oda rebbent,
Vagy kaczagott, vagy sirt rajta.

Szépen szóló árva szivét
Szívtelenül kinevették,
De hogy annál szebben szóljon
Mulatozva tépegették.

Versenyeztek, hogy ki tud szebb
Hangot csalni ki belőle.
Versenyeztek; jaj, de neki
Megrepedt a szive tőle

S daltalanul, néma szívvel
Várta most már azt az egyet,
Kinek minden nóta közül
Eldalolja a legyszebbet.

Várta, várta, - s mikor eljött
Tele hittel, szerelemmel,
Rátekintett, könynye csordult;
Sirt az üvegszivü ember.

Meg se csendült a szive többé.
Köny szivárgott csak belőle:
Mire eljött, kire ő várt,
Össze volt a szive törve.

Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,
Kedvencze volt a gazdának szegény,
Aki feltette róla, hogy örökre
Kutyává tette a kutya-erény.

Ha néha-néha csettentett a gazda,
Ugrált a farkas és hizelkedett,
De a csörgő láncz arra tanitotta,
Hogy ő kutyának még se született.

Csillagváros, néma éjszakákon,
Amig aludt a kutya csendesen,
Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;
Fülét hegyezve, várt figyelmesen

S átsivitott néha vad haraggal
Egy ismert hang az erdő mélyibűl,
Ameddig érte láncza, bús panaszszal
Vonitva járt a kutya-ól körül.

Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,
Vad fényében égett haragos szeme,
De megcsörrent a láncza és leverve,
Szűkölve ment a csendes ól fele.

Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl
Üvöltés verte fel az éjszakát;
Letépett lánczczal vágtatott keresztül
Az udvaron, a kert sövényén át.

A csillagos, a néma éjszakába
Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,
Csörgött a lábán elszakított láncza.
Rohant a hideg éjbe vágtató.

Nem is érezte végtelen magányát,
Csak azt érezte, hogy rohanni kell,
Távolba látta erdők kék homályát,
Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.

Felette fényes, végtelen magasság,
Sehol elébe nem szakad határ,
Amit beszív az élet, az szabadság,
Mit elhagyott a kényszer, a halál.

Még egy üvöltés hangzik át az éjen,
Hogy megremeg a némaság bele,
Lehempereg a hóba örömében,
Aztán rohan az uj világ fele.

Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen
Porrá fagyott a hó a föld felett
S a farkas - mint a gazdájánál régen
Kaparni kezdett, - csontot keresett.

A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,
Kiket a küzdés bátrakká nevelt,
Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,
Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.

Fagyot, éhséget elviselt a falka,
Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,
De farkas-módra fázni, napról napra,
Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.

És ténferegve vékony horpaszával,
Gondolt a kutya-társra és haza,
S jóllakva a szabadság nyomorával,
Odébb állott az első éjszaka.

És átugorva ujra a sövényen,
Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,
Csóválta farkát és csaholt serényen:
- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!

A kertbe voltunk. Halkan és szeliden
Susogtak még a nyárfalevelek
S mi elmerengve szedtünk bokrétába
Ábrándot, álmot, bus emlékeket.

Ledőlt a nap a nyárfák tetejére
Szomorun szórta rájuk sugarát
Mint egy király, ki haldokolva szórja
Jobbágyi közé minden aranyát.

Miről beszéltünk? Tudja a jó Isten
Egyszer csak ajkunk szótlan, néma lett
S kigyulladt szivünk csendes lobogással,
Mint hunyó nap - ott a fák felett!