A Herkules-bölcsők ideje volt
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik,
Unalmunkban kigyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.

És Páris volt hazánk helyett hazánk,
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt; ágált, élt a politikushad.

Köd a boulevardon s köd a sziveken,
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis, honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre,
Bizót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.

Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.

Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.

Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.

De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.

Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.

Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.

Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.

S a nők közül szent híreket dobott
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifjú szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyit termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.

Ez a fél-nő és fél-irodalom
Volt az asszony-neműeknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.

És hányszor átvitáztunk éjeket,
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.

Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár,
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.

Ekkor és éppen ekkor jött a hír,
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi menyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
ťFiúk - szólt vígan -, a japánok győztekŤ.

És föltárultak előttünk csaták
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiukat
Hí a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallik:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.

S most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!

No, megvan a kár! hajdani címerünk
És régi díszünk pernye alatt hever.
Amit tehát dicső atyáink
A veszedelmes idők s bajok közt

Hol életek, hol drága vagyonjaik
Feláldozásán tudtak, az ellene
Folyvást agyarkodó veszélyek
Körme alól ki-kiváltogatni,

Gyász omladékban hányja szemünkre, ma
A fényes úttól mennyire távozánk,
Melyen nagyérdemű atyáink
Felnyomozák vetekedve Kodrust.

Hív bajnokinknak mennyei lelkei
Kik Régulusnak legnehezebb nyomán
Törtettetek romolhatatlan
Vára felé az örök neveknek.

Bátran vivén a nyársakat, a kemény
Halálra, kedves honnyotokért, ugyan
Lássátok e szörnyű veszéllyét
Aljasodott maradékitoknak,

Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet
A bóldogoknak sírni, sirassatok,
Mert vége a Palládiumnak.
Vége van! és mi, ihol la! élünk.

Szánjátok-e már elcsenevült fiak
Lassú veszéllyét, mert oda hajdani
Egymás eránt való szerelmünk,
Melyet örökbe ti hagytatok ránk.

Sem a tatárok, vagy törökök, sem a
Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
Mint ihol a ravasz elpuhúlás.

A közhaszonról már nem is álmodunk,
Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles
Érdemteket, hív társaiknak
Kornyadozó nyakakon tapodják

Némely, csak önnön hasznokat éhező
Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok
Bagoly torongyokká fajultak.
Óh, esedezzetek istenünknél

Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain
Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk,
Im én is elbágyadva kérlek,
Halld meg uram! Könyörülj hazámon!

Add vissza közénk a szeretet tüzét,
Mely szíveinkből mind kialudt! vele
Hadd légyen e szent hely, midőn majd
Helyre fog állni, dicsőbb amannál.

(Csak a világban, künn vagyunk delik,
Olyanok, mint az álmaink szeretnék,
Nem kötnek a hitvány, pór tegnapok,
Ha hunn legendás, sok ezredü emlék.
S csak ifjan kóborg bennünk szomorún
Maradott népünk bús követü árnya,
Azután csönd lesz, futósak az árnyak
S viszkedt talpaink részeg táncot járnak.)

Künn a világban olyan messze Pest,
Vidéke, sorsa, népe, rongya, gondja,
Hogyne szaladott volna Margita
Szivet kinyitva és hajat kibontva
Villó viharu tavasz-nap gyanánt
Egy télből kikukkantott fagy-világból.
Mögötte és előtte a mi mennyünk
S nyomából nagy, zengő parancsa: menjünk.

Szent Izidor, óh, nagy hamisitó,
Mit is fordult itt a világ körültünk
Néhány éven, mióta tüzesen
S hazarívón a boulevard partján ültünk?
Közelről minden hogy sujt, mi magyar
S hogy megbánjuk tavalyi, égő kedvünk
S milyen könnyen fut, aki ki nem bénul,
El-el mégis a magyar szakadékbul.

(Mert hát csodás, végzetes fajta ez
S azok is, akik hozzá hasonultak:
Itthon hamar tagad és menekül
S ott künn tömjénnel tiszteli a Multat.)
Nincs nagyobb hit, mint nincsetlen hitünk
S mi Margitánknak párja sehol sincsen:
Magából kikelt, szép, nyugtalan némber
Szeszély-Úristen minden kegyelmével.

(De tán gép sincs, mely gépebb, mint erünk,
Nagy krisztusságban neki-nekilendül,
Nyolc korszakot nyolc évvel érni be
A bús, tunya, magyar történelembül.
S fölhúzott gépként járunk le hamar,
Kiket sziven-érintett a nyilalt gomb
S kezdéseink kincsei itt maradnak
Értékesítő alj-sisere-hadnak.)

(Szent harc volt? - lehet, hogy szent harc ma is,
Szerelem? - nyolc év szerelme eluntat.
Tüzek, a mentül-messzebb lángolók,
Mentül-hamarabb s örömmel lehunynak.
Harcos férfi sok-sok mindent elér
S minden sikertől keserűbb a szája:
Siker-vágy, amely telhetetlen éget,
Üdve csupán a közönségességnek.)

(Habzsoló étvágy, mely nem válogat,
Csak kapós, tárós uccát les a szemmel,
Száguldón, rablón nem hiszi soha:
Van egy más fajta, ősi álmu ember,
Ki csupa-cél és Cél felé rohan
S kit fejbe sujt mégis minden elérés,
Mert célhoz érni vagy ostoba látszat
Vagy névkártyája a gálás Halálnak.)

(Óh, ez magyar: magunkból-kikelés,
Élni akarván itthagyni magunkat
S nemhiába rosszak az utaink,
Átlót adunk sáros, görbült utunknak
S így lesz életünk csak az ifju kor
S így legkinzóbb épp a magyar öregség
S az életvágynak gyorsan halkul kedve:
Tükörbe néz és meg van öregedve.)

Hát miként a költöző madarak,
Kiket nem tart, de nem is vár fészek,
Úgy vágtunk neki őszi zordonon
Margita után az elröpülésnek,
Innen, ahol annyi abbahagyott
Harc, könny-özön, tér bennünket marasztalt,
Legyintett rájuk bús kezünk, a fáradt
S itthagytuk mind a javíthatlanságnak.

Levél: Margita, úrnőnk, itt vagyunk,
Vagy itt vagyok, ha gőgöd meg nem tiltja,
Te vitted haza ifju hivedet
S fáradt bolondod most te hoztad vissza.
Hogy minden voltál, ugy-e jól tudod
És hogy semmim sem, úgye bűn és átok?
Tied volt a kivánt és teljes Élet,
Enyém száraz száj, éhség, harc és vércsepp.

Történteidből bánsz-e valamit
S a jajokra emlékszel, miket küldtem.
Vagy minek jönni kellett, mit se bánsz
S élsz tovább az Élet fölé kerülten?
Körülvágytak a legjobb valakik
S kedvedért tüzet gyémántok csiholtak,
Mithosz burkol el s lángkoszorút szőnek
Legendák: fölé ékes, barna fődnek.Ť

Vagy az azértist éled már megint,
Mint otthon újból mindenki és minden?
Százszor érzem nagy remegésidet
Téged-kérő, paskolt idegeimben.
Fiadat, ki lelkem szerint fiam,
Ha csókolod, csak szellőnyit gondolj rám
S egyszer mélázzon fehér kezed jelre:
Ott roskadok szined előtt térdelve.

Akarta a firenzei tavasz,
Hogy Ottokár későn, de választ kapjon,
Szerelmesen és zengő-szomorún,
Anyáskodón beszélt hozzá az asszony:
Óh, tudom én, hogy nincs többhöz jogom,
Sorsom most már a rabságos szabadság
S hogysem unott megismétlődés lennék,
Hadd lehessek forró szomjakban emlék.

Lelkünkben és a világban bolyong
Azóta s most és olykor mintha intne
S a mi szétszéledett, hős csapatunk
Glédába áll és megifjodik szinte
S egyformán sírjuk titkon száz helyütt,
Mért nem lehettünk gyermekének apja
S hogy szűzre, hitre, célra, szép s ha jó is:
Méltatlanoktól jön metamorfózis.

(De így vagyon, vélné a Biblia
S az idők mostan nagyon bibliásak,
Erjeszti lelkét, testét a magyar
Mások csókjáért és fiáért, másnak
S eltörpülnek a honi huncutok,
Gigász-ördögök feje ver felhőket,
Margita kóvályg, mink is letörődtünk,
Nem leszünk semmi, már beletörődtünk.)

(Vérünket bizony holnap már talán
S tán nem kár érte, száz cerberus issza,
De hadd viselje gondunk csak tovább
Elhivott táltos, bölcs, nagy Tisza Pista
S sugárzó népe, az agytalan úr,
A Sobri ügyvéd s betütlen koldushad,
Névbe, címerbe kapaszkodó óság
S persze a pénzes, szent harács-zsidóság.)

(Mi gubbaszkodva s olyan valakik,
Kik cirkuszba résen néznek a ponyván,
Várunk, de inkább elandalodunk
Margitáról s volt harcainkról lomhán:
Óh, sok, szent év, Sátán-vágyak sora,
Pazarolt hitek s örök; magyar hívság.)
Jó éjszakát, be jó, hogy minden elmegy,
Hit és dühök, Margita és szerelmek.

Az, mi a költő lelkének
Álomkép gyanánt
Lengett a távol jövendő
Tündér fátyolán;
Az, miért epedt a honfi
Soká, hasztalan,
De nem hitte, csak mutatta;
Hogy reménye van:
Az többé nem álom, nem kétség homálya:
Ismét egy a magyar kettévált hazája!

Magyar nép, igaz rokonság
Túl a bérceken,
Mik sötéten ott kékellnek
Világos egen;
Osztályosunk jóban, rosszban,
Kölcsön támaszunk:
Benned, bárhogy' hány-vet a sors,
Nem csalatkozunk.
Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Most szeressük, mert ki tudja
Felőlünk mi áll
Írva a végzet könyvében:
Élet vagy halál?
Oh, ki tudja, nincs-e bennünk
Rejtve már a mag -
Hogy a csak most egyesűltek
Együtt haljanak,
Mint egymásra ismert ölelő testvérek,
Kikben hatni elkezd a lappangó méreg...?

Nem, nem! - Élni fog a nemzet,
Amely összetart:
Kit önvétke meg nem hódit,
Nem hódítja kard.
Megbünhödtük ősapáink
Vétkét súlyosan;
Napjainknak, a jelenben,
Csak erénye van,
S az erényes nemzet jutalma nem égi:
Földön jut dicső és hosszú élet néki.