Én úgy képzeltem el a földi létem,
hogy veled töltöm el minden percemet,
tűző napban, és esti sötétségben,
jóban és rosszban melletted leszek.

Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,
hogy énreám hajthasd álomra fejed,
ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,
akkor majd meleg paplanod leszek.

Mikor bántanak, és sírni volna, kedved
vállamon sírd ki minden könnyedet,
s szemeidről majd gyöngéd érintéssel
én töröljem le gyöngyház könnyedet.

Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel
veled alszom, és veled ébredek,
akkor is, mikor sűrű köd szitál már,
s hidegétől a hajad szürke lesz.

Én úgy képzeltem el, de minden más lett,
úgy sodródtál el, olyan hirtelen,
mint ahogyan a megáradt folyóvíz
messzire viszi a törmelékeket.

Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,
mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,
visszajössz, hiszen nem bírod sokáig
nélkülem ezt a kóbor életet.

Halottak napjára - versben és senrjúban…

Bizton tovább élsz,
Én lelkemben… örökké.
Rád emlékezek…
*
Csend gyümölcse csüng
Némán síró ajkamon…
Eső szemerkél.
*
Gyümölcsömet kacs
Rögzíti… szólnom kéne.
Bezárkózott lét.
*
Hiába szólok…
Nagyon emlékezek rád…
Szinte velem vagy…
*
Ahogy megyek a sírhelyed felé, avar ropog a talpam alatt…
Sok-sok halott levélke felidézi nekem a már elmúlt nyarat…
Kicsit pihenek útközben egy padnál, de már látom a sírodat…

Nincs szó, csak az érzés, hiányodba bele markolászok,
Képzeletemben vagy… közös emlékekbe kapaszkodok.
*
Sírodnál ülök,
Nyugalomban, csönd ölel.
Emlék, felbuzdul.
*
Behunyom szemem,
Elindulunk mennyekbe…
Lélektalálka…
*
Ahogy ideértem, éreztem, hogy eláraszt a lelki nyugalom.
Múltunk része, amin úgysem tudunk változtatni… a szép sírhalom.
*
Most, kézen fogva,
Menjünk föl mennyországig.
Zokogó lélek.
*
Látom, itt folyvást zöldellnek az örökzöld fenyők,
De nekem a sírnál, folyvást gyűjtenem kell erőt.
Elállt a lassú szellő, így a köd fényt bont,
Ránk láthatatlan-homályos képeket ont.

A magány-bánat rossz barát, hát én biz' felkerekedem,
Cseppnyi-percnyi vígsággal, emlékezni hozzád eljöttem.
A szeretet talán sosem múlik el,
De két karjával, engem, át nem ölel…
*
Volt egy életed,
Vastag könyv őrzi létet.
Emlékezés jó!
*
Az avarban keringőzve kergetőznek a színes falevelek,
Úgy mutatják, mintha boldogságot hoznának majd' eljövő telek…
Halál örökös őrségben... ő nem engedi, hogy visszatérjetek.

Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
De ott, az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot...
Mikor elindultam haza, talpam alatt ropogtak a levelek,
Éreztem az átkozott halál-szagot… még maradtak kint emberek…

Vecsés, 2014. október 9. – Kustra Ferenc József

Itt várok rád. Bár hűvös az este,
orrom már pirosra csípte a fagy,
április van, de oly hideg van,
ez a tavasz most nem ugyanaz.

Olyan csalóka, akár az álmok,
mik andalítóan várnak reánk,
szemhéjainkra fátylat tapasztva,
ne lássuk: milyen rossz a világ.

Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!
Olyan hosszú volt az utazás!
Mintha egy másik dimenzióba
érkeztem volna, hol más a világ.

Megérkezel, s én félszegen, félve
hozzád simulok olyan sután,
mintha minden kis érintéssel
megégetnélek. Úgy vágyom rád.

Te is szeretsz, hisz érzem mily forró
az a vágy, mellyel simulsz reám,
mintha kínpadra feszítve állnánk,
s most tudom csak, hogy mennyire fáj


minden pillanat, mit nélküled töltök
örökös, égető, kínzó magány,
nem számít többé akármi lesz is,
csak maradj velem. Most semmi se fáj.

Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.

Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.

A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.

A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…

A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.

Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.

Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.

Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.

Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.

Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.

Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…

Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele

Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.

Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.

Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.

A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.

A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.

Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…

Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.

Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József