(vers)
Vérfagyasztóan különös ez a zajos csend!
Lelkem nem találja helyét, békéért esend…
Mond, szeretett csend, hol hagytad el a fegyelmed?

(apeva)
Úgy
Tűnik
Csend honol,
Oly zajtalan,
Ám csak külsőleg.
*

(haiku)
Idegen, rideg
Oly’ élettelen minden.
Belsőm gyötrelmes.

A
Lélek
Vergődik,
Bizonytalan,
Nincs már nyugalom.
*

(Vers)
Fekete felhő a csillagok csendes takarója,
Ezzel a vidám gyönyört, bánat porig, lesújtotta!
Lelkem már a menekülési távot lefutotta!

Fényt
Takar
Sötétség,
Mindent bénít.
Megszűnt fegyelem.
*

(HIAQ)
Megszűnt a fegyelem,
Ezt a fénytelenek látják.
Vég van előtérben…

Nincs
Hová
Rohannod,
Rettegsz belül,
Sorsod utol ér.

(vers)
Szép, ahogy mosolyogva elnézi Hold a tavat,
Felhők félrehúzódnak, hogy lássa hullámokat.
Szélcsendben nincs is hullám, csak lát sok holdsugarat…

Már
Álmod
Sem tiéd,
A rettegés
Nem kíméletes.

(10 szavas)
Lelki nappalok fényét vesztem...
Meg nem élhetem!
Irgalom vagy kegyelem?
*

Az
Igaz
Szót valljad!
Békére lelsz,
És bátor leszel.

(vers)
Lelkemmel a megértést és a békét keresem,
De nincs is ilyen, én a jövőt, szívvel rettegem…
Bízok, szeretek és akkor én is átélhetem?

Nézz
Szembe
Magaddal,
Ha nem teszed
Később megbánod.
*

(3 soros-zárttükrös)
Nagyon bágyadtan, fénytelenül pislognak a csillagok,
Nézik vaksin, a bátorság fut, én utána rohanok.
Nagyon bágyadtan, fénytelenül pislognak a csillagok.

Légy
Bátor!
Félelem
Elvész nyomban.
A teremtő vár.

(vers)
A félelem, akaratom ellenére uralja a gondolatomat,
Amíg rettegve félek, a kiutat keresve sem találok nyugalmat!
Az örök gondviselés, soha el nem enged, rám erőlteti… uralmat.

Vecsés, 2018, március 10. – Szabadka, 2018. március 17. – A vegyes formákat én írtam, az apevákat, szerző és poéta társam Jurisin Szőke Margit. Tordai Mihályné azonos c. verse átirata, az engedélyével.

Miután hatéves koromban
visszakerültem faluról Pestre
része volt nevelésemnek hogy
megtanuljam milyen is az
elnyomott Magyarok Budapestje.

Apám volt a vezetőm, ki
a Hősök tere után
a Sztálin szoborhoz vezetett.
- Ez aki jelenleg hazánkat félelemmel
és rémuralom által a nyomorúságba vezet.

Borzongva néztem e vasból
öntött és vas öklös Góliátot,
ki ott állt mint egy kolosszus
a tágas de rideg Sztálin téren,
és durva hatalmát még ma is érzem.
De akkor is ott voltam mikor
már csak csizma tér néven
beszéltek e helyről, és Sztálin
képmását darabokra verték hangosan
csengő vésővel és kalapáccsal.

Ez volt az első sandításom
és sejtelmem, hogy mi is
a szabadság, melyet az ember
még élete árán is megkíván.

Ezt még ma is jól tudom,
mert ott voltam és láttam
mint tátott szájú kis Iván.

Hómező közepén vörös rózsa virít.
Dermedő ajkával a fagyott égre sikít.
Rossz helyen, rossz időben fogant meg életem.
Lám fagyos szélbe burkol be rémület, félelem.

Tán, ha máshol láttam volna meg a szép napot.
Azt mondaná mind ki lát, hogy de szép vagyok.
De itt a kietlen, rideg hűvös tájon,
dércsípte mosoly ég e büszke bájon.

A fehér plafon közömbös,
A bölcső meg rideg, merev.
Hangok ütköznek a csendben,
De a porcelán nem sérül meg.

A két kis szem vágyakozik,
És a kék szemekkel szembe néz,
A szemüveg fénye meg-megcsillan,
De nem mozdul a felnőtt kéz.

A gyerek sírás nem hallatszik
És a dajkálás elmarad,
A falióra tompán ketyeg,
Az idő szívtelenül halad.

Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.