Bozótosban rigó matat,
Hóvirágról kapar havat,
Hogy könnyebben kibújhasson,
Fehér szirma langyot hozzon.

Langyot hozzon fehér szirma,
Élőlények minden vágya;
Zord, jeges tél eliszkoljon,
Rügy és virág hasadhasson.

Hasadhasson rügy, és virág,
Megújuljon rideg világ.
Öröm-ének széllel zengjen,
Békés zászló lengedezzen.

Lengedezzen béke-zászló,
Ne csak annak legyen látszó.
A világra szálljon áldás,
Tavaszlelkű megújhódás.

Mintha földnek lelke lenne,
Úgy lebeg a köd felette.
Holdtalan az estnek leple,
Néhány csillag pislog benne.

Törött fénnyel hunyorognak,
Hol a párán áthatolnak.
Ónos dunsztban jól elbújnak,
A hangok is belefúlnak.

Nyirkos hideg csontig hatol,
Vak sötétben mindent tarol.
Hízik a köd nem araszol;
Falja földet, szinte habzsol.

A vidéken néma csendben
Dér vastagszik minden percben.
Sűrű avar meg-meg sercen,
Jéggé fagy majd rideg reggel.

Elmerülök rideg élet-óceánba.
Nézem, könnyben úszok én a valóságba…
Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem,
De lehet, hogy késő… immár elvesztem?

Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek,
Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek,
Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova.
Én is mennék, de úgy kellene egy csoda…

Futok én a sors elébe,
Ezt teszem már sok-sok éve,
De a fránya kikosaraz,
Így múlik a sok-sok tavasz.

Elveszettség ellen van-e már orvosság?
Feltalált lett-e már a sok-sok okosság?
Mert az én sorsom, bármit kértem nem adta,
Amit és szívből akartam, megtagadta!

Én sokfelé jártam, reggel korán keltem,
„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem.
Öregszem, már nem megyek én a sors elébe,
Tudom, előbb-utóbb eljön... élet vége.

Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Munkás… poéta-napok

Poéta vagyok és teszem a dolgomat sokszor lelkesen,
De azért sokszor, inkább kitartóan, fölöttébb csendesen…

Ne fogja repülésben, a lelkemet semmi sem vissza,
Mondanivalóm érthető, a lelkem szándéka tiszta!
Itt, szobában elmélyült a csend, hangját lelkem beissza.

Az én lét-templomom a dolgozószobám és én vagyok a papja.
Oltárom az íróasztal, szép-régi és hiszek hittel magamba…
Magamnak minek gyónjak: irgalmatlanul kordába vagyok tartva.

Kevesen vannak köztünk igazi egyéniségek,
És általában el vannak nyomva jó szélsőségek…
Sok az a kicsinek tűnő, de olyan nagyobbacska apróság,
Amiről írni kell, mert mutatja, hogy ijesztő a valóság.

Nekem a vers lehetne akár villanófény-pillanat ridegsége
Vagy szentjánosbogárnak az esőben elmúló árokparti fénye…
Jó inkább az udvari sárgarigóink, nekem trillázó éneke.

Öregszem és lehet, már csupán ön- ámítom magamat
Nézek néha az égre, mert megszerettem már varjakat…
Ma már, inkább magamnak hiszek és élvezem... nyarakat.

Néha hallom is én, hogy kint a kerti kavicson,
Az ihlet fénye, kanyarogva szobámba oson.
Asztalomnál szimbiózisba kerülünk,
Eggyé válunk, mélyen egymásba mélyedünk.
Ujjaimmal a pennámat fogom és írok
Ővele a kezem és penna közt villódzok.

Közben igényem... pennát gyorsan leteszem,
Összekulcsolom két tentás, író kezem...
Úrnak a hálámat gyorsan elrebegem.

Ezután ismét egymást érintjük a pennán és a papíron,
És tovább villódzik a pillanat… úszunk az írás-hatalmon.
Ünneplőbe is öltöztettem lelkemet… ezen jó alkalmon.

Ha már a szóvirágokkal emberek segítségére leszünk,
Akkor már könnyebb lesz az ö életük és a mi író-lelkünk!

Ki az, ki a várt híreket hozó hírnököt saját háza táján,
Amikor ő nem is volt messze hírekért... megjött... csak várt a vártán…
A poéta híre nagy hír az olvasónak… bíznak, várva-várván…

Vecsés, 2015. június 18. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában…

Az ősz durván lép,
Sáros bocskorban tapos...
Nyög a narancs-nyár.
Trónt követel hidegen,
Nyaralót űz ridegen.

Hőmérő vacog,
Felhő könnye megered.
A szarvas is bőg.
Rozsdásodik az idő,
Nyirkos már a levegő.

Vándormadarak
Már messzire költöztek.
Károg a határ.
Seregélyek bandáznak,
Érett termést dézsmálnak.

Sietős az est,
Kihűlt a langy hangulat.
Ciriptelenség.
Közeleg az altató,
Lehullt lomb a takaró.