Az üres lélek tükrében
Eltorzul a fény
Ingoványos illúzió
A kiszáradt remény
Az akarat csúcsa
Mély közönybe süpped
Ár sodorta dolcse-víta
Fájdalomba görnyed

Az üres lélek tükre
Mint az űr az éjben
Vagy megfagyott árnyék
A pislákoló fényben
A képvetület torz
Ahogy kifelé tekint
Viasz-arccal a gazda
Keserűen legyint

Keserűen legyint
Meggyötört testtel
Érzi-hiszi e lélek
Senkinek se nem kell
Matt-szürkére festett
Fénytelen a nappal
Kéz a kézben járnak
A melankóliával

Képzeletének rabja
A viasz arcú gazda
Zsugorodott lelkét
Ápolatlan hagyja
Balsorsát múltját
Szeszbe mártogatja
Illúziók tükrében
Tántorítatlan vallja
A szerencse elhagyta

Akarattal hittel
Az üres lélek-gazda
Szeméből a szikra
Az égig felpattanna
S mint királyoknak a csillag
Utat mutathatna
Lelkében a titkok
Ajtajának kulcsa

Nézd
Az ablak keretében
Ragyog pár törött szilánk
A régi ház a távolból
Még csodaszép románc

Virágzó fák kertjén át
Néma sóhaj lengedez
Az úszó felhő a múltra
Könnyeket permetez

Nézd
Az éj csillagos vitrinéből
Felénk hunyorog a fény
Fogyó hold az ég peremén
Korunk tükre már szerény

Ezüst szirmú őszi hajnal
Pókhálóként itt remeg
Mosolyszemek kis ráncára
Az idő szüntelen pereg

Nézd
Füstbe szállt a nyár melege
Lomb korona zöld levele
S a lángos- izzó naplemente
Rejtve parázslik halkuló lelkedbe

Néma sóhaj lengedez
Ezüstszirmú őszi hajnalon
Kitekint pár szerény vágy
A fakuló lélekablakon

Nézd
Az ég peremén fogyó hold
Korunk tükrében mosolyt old
S a halkuló zengő dallam
Viszhangzik lépteink nyomában

Óh, Istenem mond, Te az embert jónak teremtetted?
Mikor már megvolt, rendesen át is adtad a hited?

Az ember, most kevés jóval rendelkezik,
Legfőképp, belőle szeretet hiányzik.
Kevesen vannak az úgynevezett jó emberek
És mindenütt találhatóak fenegyerekek.

Minden ember, mind ártatlanul jön a világra,
Majd közösségtől elsodorja tapasztalata,
Hogy nem kell jónak lenni, minek? Mert ez neki nem nyereséges…
Inkább kevesek között uralkodni... ez neki elégséges.

Ma tán’ azért nem járnak gyónni az emberek,
Mert bűnök felsorolásai… végtelenek.
Nagy baj bizony az is, ha a bűnbánás a megjátszás része,
Azzal, nem lehet uralkodni, pénz keresni, így mi végre

Korcsosul a világ és a modern ember.
Tömegei tűrnek, hallgatnak, mert nem mer
Szembe szállni az oly' kevesek hatalmával?
Elveszejti magát, mások uralma által.

Most kérem, megint eljött a karácsony, a szép ünnep,
Most biztos jónak kell lenni… embernek, ez fő ünnep!
Légy magasztos és végy erőt lelkeden, magadon
És ma, ha lehet, uralkodj rossz szokásaidon.

Én Istenem mond, Te… embert embernek teremtetted?
Mikor már kész volt, rendesen átadtad… a Te hited?

Uram segíts, hogy átöleljék egymást az emberek,
És bevilágítsanak mindent a szeretet fények…

Vecsés, 2012. október 27. - Kustra Ferenc József

Égetem a gyertyámat egészen végig
Remélem, lángja kitart leges-leg végig…
Igyekszik ellenállni, minden fuvallatnak,
Igyekszik fénye maradni a jó sorsomnak.

Kérdezik, az életben mi fáj?
Kérdem, életben mi, ami báj?
Rendelt sorsom által eltángáltatok,
De lélekhúromon dallamot játszok…

Vecsés, 2013. június 12. – Kustra Ferenc József

Sunyin, orvul lopakodik az este,
Sétálót, mindent beterít sejtelme…
Menekvés előle nincs… olyan beste.

Én próbálom és vigyázom a sötétet,
Temetem a nappali keserűséget.

Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde…
Mintha nem látna elég jól, ember szeme.
A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony,
Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony.

Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel,
Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel.
Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad…
Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad…

Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban,
Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban.
„Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl.
Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul?

Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon
Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson,
Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet,
Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet.

Utcai lámpák fénye beterül az ablakon,
Beborítja az irathalmomat az asztalon,
Felhangosítja érzésem a múló fény nesze,
Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene.

Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem,
A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem.
Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad,
Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad…

Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget,
Így van módom átélni a megélt sok keserűséget.
A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk,
Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk.

Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong?
Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong.
Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg,
Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg.

Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József