Idő 
Értékelés 
Értékelés A nőm a virágok virága, hogy enyém… ez Isten áldása.
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…
Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.
Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…
Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...
Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…
Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…
Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.
Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek!
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…
Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.
Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…
Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...
Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…
Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…
Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.
Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek!
Nőies léptekkel jössz felém,
Majd, lehetőt ágyban elvenném.
Ott farod cicázna,
Ez mind’ férfi álma.
Mikor jössz erre? Már szeretném…
**
Ha tested a vágytól remegne,
Talán beengedlek szívembe...
Akkor csak, ha tudod,
Mennyi a te csúcsod.
Mert az éj hajnalig peregne...
Vecsés, 2018. augusztus 26. – Siófok, 2025. augusztus 31. -Kustra Ferenc József– Gránicz Éva: írtuk erotikus-romantikus LIMERIK csokorban.
Majd, lehetőt ágyban elvenném.
Ott farod cicázna,
Ez mind’ férfi álma.
Mikor jössz erre? Már szeretném…
**
Ha tested a vágytól remegne,
Talán beengedlek szívembe...
Akkor csak, ha tudod,
Mennyi a te csúcsod.
Mert az éj hajnalig peregne...
Vecsés, 2018. augusztus 26. – Siófok, 2025. augusztus 31. -Kustra Ferenc József– Gránicz Éva: írtuk erotikus-romantikus LIMERIK csokorban.
Te csak maradj örök ostoba!
Nem fog neked kicsit se fájni,
az értelem hiánya miatt
nem fogsz őrjöngve ordibálni.
Leszel Te is, akár a tömeg,
kik masíroznak körbe-körbe,
mert cseppnyi kétely nélkül hisznek:
az igazságosztó ökölbe`.
Soha se feledd el a törvényt:
Csak maradj ostoba, hogy élhess!
A fakuló széljegyzet szerint:
...ostoba, hogy hittel remélhess.
S hogy a jelenben ne halj éhen,
mert az üres pofád be nem áll,
állj csak Te is a libasorba:
a "szép jövőd" asztalainál.
M. Laurens: 2014 -2026.
Nem fog neked kicsit se fájni,
az értelem hiánya miatt
nem fogsz őrjöngve ordibálni.
Leszel Te is, akár a tömeg,
kik masíroznak körbe-körbe,
mert cseppnyi kétely nélkül hisznek:
az igazságosztó ökölbe`.
Soha se feledd el a törvényt:
Csak maradj ostoba, hogy élhess!
A fakuló széljegyzet szerint:
...ostoba, hogy hittel remélhess.
S hogy a jelenben ne halj éhen,
mert az üres pofád be nem áll,
állj csak Te is a libasorba:
a "szép jövőd" asztalainál.
M. Laurens: 2014 -2026.
Lassan talán már nincs is szép a világban
Keresem, de már semmi nincs ládikában…
Vihar is a kis virágot tépi,
Lőtt vad is az utolsókat lépi…
Hullócsillag utoljára ragyog,
Fénycsóvát húz, életről így gagyog…
A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja,
Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja…
A modern világ embertelen
Reménykedünk, de lélektelen.
Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet!
Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet…
Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete.
Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete?
Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Keresem, de már semmi nincs ládikában…
Vihar is a kis virágot tépi,
Lőtt vad is az utolsókat lépi…
Hullócsillag utoljára ragyog,
Fénycsóvát húz, életről így gagyog…
A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja,
Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja…
A modern világ embertelen
Reménykedünk, de lélektelen.
Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet!
Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet…
Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete.
Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete?
Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
