A tengeri vihar fölvette torz arcát,
És lehet, hogy a gyűlölet hatotta át,
Mert fékeveszetten tombolta ki magát.

A vihar annyira heves volt, hogy nem jutott szóhoz,
Vert, fújt, csapkodott, esett… hasonló depresszióhoz.
Akik hajón voltak imádkoztak, mindenhatóhoz.

Ármány volt a többnapos ember ellenes vihar,
Megfejteni senki nem tudja, hogy ez mit takar…
Ima sem segített, mert nem maradt abba hamar.

Kint voltak a mentőhajók és eltűnt hajót kerestek,
De csak vihar hullámra leltek, amik fékeveszettek...
Vajon, a hajó és kétszáz utasa, hová lehettek?

Az eltorzult vihar, mint egy vadult rettenet…
A Waratah hajó gyors volt, de nem győzhetett.
Több cirkálót is kiküldtek, mint keresőket…

Ezerkilencszázkilenc, július huszonnyolcadikán,
A Clan MacIntyre hajó is kereső hajó lett most-mán.
A Jóreménység fokát, még soha nem látott vihar borította be,
Jó volt a hajó, nagy gépekkel, próbáltak előre menni semmibe.
A szél rendkívüli és rettenetes erővel fújt,
Valósággal felszaggatta a vizet, sőt belebújt.
A gőzös, bár teljes gőzzel dolgozott előre,
De a szél hátra fújta őket, hullámtetőre.

Augusztus tizedikén a hajót még mindig többen keresték,
Időjárás még megvolt, „Waratah időjárásnak” elnevezték!
Rövid széllökések okozta brutális taszigálás a lényege
És bíbor-fekete égen száguldó felhőzet is még jellemezte.
A vihar nem kímélte az óceánt, és saját magát,
Tizenkét méteres hullámokkal kísérte a csatát!
Kutató, vontatóhajókat időjárás visszakergette a kikötőbe,
Folyamatos pörölycsapások és szélnyomás... rongálódott hajók szerkezete.

Hajót így, sohasem találták meg,
Hogy hová lett, sohasem tudták meg.

Vecsés, 2016. július 23. – Kustra Ferenc József – íródott: Megtörtént eset ihletésével.

Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.

Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.

Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.

Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.

Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.

Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!

Még álmodom a hosszú éjszakákról,
mikor őrizted ébren álmomat,
tested beszélt. És minden mozdulásod
vörösre festette égő arcomat.

Bár sötét volt, s az arcod alig láttam,
mégis tudtam, hogy folyton rám tapad
szemednek minden apró villanása,
s úgy vágysz rám, mint talán soha.

Alig láttunk. Hisz csak a tűz pislákolt,
arcodra rajzolva színes álmokat,
úgy öleltél, oly forró szenvedéllyel,
s remegve vártad minden csókomat.

Most nem vagy itt. De tudom. S most is érzem:
ugyan úgy vágysz rám, és várod talán,
azt az egyetlen, mélyen szunnyadó szót,
amely hozzád fűz, s teérted kiált.

Új évet írunk. Temessük mélyen
Emlékeinkbe mindazt, mi bánt,
S ne legyen semmi ebben az évben,
ami árnyékot vetne reánk.

Legyen erőnk, hogy meg tudjunk vívni
minden harcot, mi vár még reánk,
akarva, küzdve, százszoros hévvel,
s ne legyen, aki utunkba áll.

Szeressünk. S úgy is éljünk meg mindent,
mint ritka percet, mely olyan csodás,
mit egy álom, mit őrizünk féltve,
szívünk legmélyebb, féltett zugán.

Halljunk meg minden apró hangot
Amely hozzánk szól, s szívünk falán
úgy törjön át, mint parányi fénypont,
mely utat mutatva ragyog reánk.

Napfényben ússzon mindig a reggel,
s úgy süssön be az ablakon át,
hogy a ránk omló meleg sugárban
érezzük: milyen szép a világ.

Hozzon az újév jólétet végre,
hogy ne halljunk oly sok síró fohászt,
bőséges áldást új reményt hozzon
mindenkinek, és ezer csodát!

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.