Elérkezett végre, a legszebb nap az évbe.
Nézd csak, ma a nap is előbújt végre!
Ezerfelé ontja sugarát,
ezért mosolyogj hát!
Köszönt téged ég és föld.
S akik szeretnek szívből, örökkön!
A .....- a legszebb szám.
Kívánságunk számodra,
ezer rózsa hulljon utadra!
Sose légy szomorú, kerüljön messze gond és bú.
Legyél mindig vidám,
mosolyoddal űzd el mi bánt.
Ígérem fogom kezed örökké,
mint mikor karomba először érkeztél!
Szívembe zártalak, hisz te vagy nekem a fény.
Köszönjük, hogy hozzánk érkeztél!
Isten áldja minden lépted.
Bátor és erős harcos vagy, Isten látja ezt.
Mi pedig mindig óvunk téged.
Szeretettel lépsz be életed következő évébe,
körül ölelve melegséggel.
Születésed áldott napján,
azt kívánjuk számodra.
Legyen életed örömmel tele.
Lépteid kísérje szeretet,
Isten éltessen tégedet!

Legyél fehér vagy fekete,
Hatalmas vagy kicsike,
Karcsú avagy gömbölyded.
Isten tökéletesre teremtett!
Nem vagy más,
Csak egy tökéletes alkotás!
Ne hallgasd azt ki bánt,
S nem látják lelked tisztaságát.
Mosolyod legyen fegyvered,
Ha bántanak téged.
A szeretetnél nincs erősebb!
Mi legyőzhetetlenné tesz!
Ne veszítsd el önmagad soha!
Hisz tökéletesre vagy alkotva!

Boldogságot ringatnak a hullámok,
Fölöttük testesülnek meg az álmok.
A levegőben harsog a fecskeszó,
Hogy ez csökkenő, bizony, nagyon nem jó!

A nyár vad-meleg hevében forrón-égetőn hallik a csend,
A partok között vitorlások suhannak. Mind szélért esend.
Déli parton vagyunk, szemben a hegyek sötét sziluettje,
Vonulatukon szinte remegőnek látszik a nap kérge…

Most indul el Tihany felé egy dugig rakott teherkomp,
Utasok integetnek, távolodnak, majd lesz: vissza-komp.
Mesésen sima a víztükör, fenyegető felhőzet nem látszik,
Gólyák húznak a nádas felé, öten: éhes a csapat, úgy látszik.

Többen is egyszerre jöttünk rá, itt az ebédidő, menjünk,
Aztán majd gyerekekkel utána strandolunk! Hát üdülünk…

Vecsés, 2015. július 20. – Kustra Ferenc József

Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!

Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?

Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?

Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.

Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.

Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?

Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.

Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.

Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.

Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.

Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.

Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.

Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.