Sötét a felhős ég,
mámoros buja fény
villan az ég kékjén,
jő az égi áldás,
fújja szél szaporán,
jöttének ad hangot,
görget ő nagy hordót,
a fénnyel cikázó,
télben villámló
égi áldás jő,
égi tünemény,
így tél közepén,
borús estében
nyár jut eszembe,
csodás évszakok,
hova bújtatok,
nem tudni, már mi van,
tél-e, vagy már tavasz.
mámoros buja fény
villan az ég kékjén,
jő az égi áldás,
fújja szél szaporán,
jöttének ad hangot,
görget ő nagy hordót,
a fénnyel cikázó,
télben villámló
égi áldás jő,
égi tünemény,
így tél közepén,
borús estében
nyár jut eszembe,
csodás évszakok,
hova bújtatok,
nem tudni, már mi van,
tél-e, vagy már tavasz.
Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.
De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.
Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.
Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.
De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.
Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.
Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.
Kőszobrok, falra festett freskók,
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.
Reménytelen, esélytelen, lehetetlen,
Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,
Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,
Rossz emlékek százai előtörnek.
Egy ember van, aki ezen segíthet,
Kinek személye kedvre deríthet,
De földi lénye számomra elérhetetlen,
Ezért vagyok magammal elégedetlen.
A gondolataim mindig feléje jár,
S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.
Szeretném érezni puha ajkait magamon,
Ez minden vágyam nem tagadom.
Bárcsak tudhatnám milyen vele,
Érdekel minden egyes lélegzetvétele.
Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?
Mikor a fejem a vállára hajtom,
Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.
De felébredek és a szívem kihűl.
Ez a pillanat olyan illúzióromboló,
Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.
Mikor egyedül vagyok ez elviselhetetlen,
Saját könyörtelen gondolataim előjönnek,
Rossz emlékek százai előtörnek.
Egy ember van, aki ezen segíthet,
Kinek személye kedvre deríthet,
De földi lénye számomra elérhetetlen,
Ezért vagyok magammal elégedetlen.
A gondolataim mindig feléje jár,
S álmaimban úgy szereplünk mint egy álompár.
Szeretném érezni puha ajkait magamon,
Ez minden vágyam nem tagadom.
Bárcsak tudhatnám milyen vele,
Érdekel minden egyes lélegzetvétele.
Vajon milyen lehet sétálni vele a parton?
Mikor a fejem a vállára hajtom,
Mikor csak a naplemente létezik rajtunk kívül.
De felébredek és a szívem kihűl.
Ez a pillanat olyan illúzióromboló,
Mikor rájössz hogy ez csak képzelet az lélekromboló.
Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.
Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.
Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.
Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.
Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.
Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.
Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.