Poéta-csalogány…

Csalogányszóval énekelgetek nektek,
Mint a vágómarhák, ha halálba mentek…
De utoljára legalább hallotok valamit tőlem,
Ez utoljára marhabőgésként tör elő... belőlem.

A költő dala maga a kinyilatkoztatás,
De már kopott a ruhája a szakadt sorsomnak.
A költő, ha maga írja énekét, ez önlélek mutatás,
De más önlelkébe hatolna… kérdés, van jövője sorsomnak?

Életem férce folyvást tovább szakadozik,
Megfigyeltem az élet magától is vásik…
Életem férce folyvást tovább szakadozik.

A költő dala szétteríti a jót és a sok szépet,
Remélve, hogy növeli a be-fogadó képességet…
Csalogánydalom át is gázol az utcán,
Meg a játszótéren, az út túloldalán.

Dalom legtöbbet használ, ha látod a beköszöntött tavaszt,
Akkor van ideje, hogy mindenhol új rügyéletet fakaszt…
Dalom legtöbbet használ, ha látod a beköszöntött tavaszt.

A költő feladata, hogy mindenki szívében új mámort fakaszt,
Meg új rügyeket is, mert épp’ nincs itt ideje, hogy zörögjön haraszt…
A költő feladata, hogy mindenki szívében új mámort fakaszt.

Vecsés, 2022. február 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Szamolányi Gyula, 1932 -ben íródott „A dal” c verse átirataként.

Tavaszvárással, télbúcsúztató…

(3 soros-zárttükrös)
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk,
Ha csendben is, fogjuk kezünket, lélek-egyesülünk...
A csendtől zúgó zajos erdőben, őspadon ülünk.

(Senrjú duó)
Nézzük zöld erdőt,
Meglátjuk őzcsapatot.
Egymásnak vagyunk.

Március idusa már jő,
Micsoda langy’ a szép-idő…
Március idusa már jő.

Azért a kezed melege fölöttébb jólesik,
Csendben ücsörgünk, csukott szemmel, jó, hogy nem esik.
Lelkünket érzem, uralja végtelen szeretet,
És ez biz' régi már, jó érzés, nem hevenyészett!

(Bokorrímes)
Nagyon jó, hogy nem kell lelkünkbe semmit jól beszuszakolni,
Népies, egyszerű tevékenységgel, hosszan szuszmákolni…
Utálat hiányában nem kell nekünk rögvest szunyátolni.

(3 soros-zárttükrös)
Nem volt semmilyen havas telünk,
Már van tavasz, amit megleltünk…
Nem volt semmilyen havas telünk.

Ez nekünk egy nyugodt és igen boldog délután,
Egyetértve, együtt élvezzük a csend hallatán.

(Septolet)
Veled lenni,
Csendben ücsörögni,
Zöldet nézni,
Nem szunyátolni!

Megjött a tavasz,
Télnek utószakasz;
Szevasz!

Vecsés, 2020. március 2. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
„Szuszakolni = belegyömöszölni – Szuszmákolni = lazsálni, bíbelődni – Szunyátolni = elbóbiskolni”

Hosszú az út az állomásig
s azon tűnődöm, mit vegyek?
Valami szépet szeretnék most,
amelyben örömed leled.
Elbambulok. És nem veszem észre,
hogy a vonat jön, s hirtelen
csak a vonatok sípolása
hangzik fülembe élesen.
felszállok gyorsan, s álmos utasok
közé leülök csendesen,
kora hajnal van, alig van élet,
s néhány utas még szendereg.
Lehunyt szemekkel utazom én is,
a kupé olyan jó meleg,
vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,
amellyel hozzád érkezem.
Nem tudtam neked venni semmit,
hisz a vonat jött hirtelen,
pedig annyira szerettem volna,
hogy érezd: fontos vagy énnekem.
Rád gondolok, és feltolul bennem
annyi öröm, és félelem,
vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?
Kérdezem magamtól csendesen.
És a vonat most közelebb visz,
egyre gyorsabban robog velem,
olyan hangosan zakatol most,
akár az én bolond szívem.
Aztán hirtelen megáll, s látom,
olyan boldogan integetsz!
Nem tudok szólni, karodba omlok.
De jó, hogy itt vagy kedvesem!
Mintha valami fény derengne,
amely átjárja mindenem,
s összeforrunk egy ölelésben,
szelíden, szerelmesen.

Sosem szabadna annyira szeretni,
hogy önzetlen adod teljes szívedet,
mert aki ilyen forrón tud szeretni,
az egyetlen bántó szótól is remeg.
Mint rezgő nyárfa, mely hajlong a szélben,
és a vad vihar az ágát tépi meg,
s jajongva sír a késő éjszakában,
a megsebzett szív is éppen úgy rezeg.
Sosem szabadna elhinni mindent,
hisz az élet egy viharos sziget,
hol pihen a test, de sajog a lélek,
amíg nyugalmad végre megleled.
Sosem szabadna feledni mindent,
s az utolsó percig hinni kellene,
hogy az a régmúlt, halomba hullt álom,
egyszer talán még színes is lehet.
Sosem szabadna csüggedni, sírni,
csak küzdeni! Hiszen mindig érdemes!
Amíg egyet is dobban a szívünk,
hinni kell azt, hogy eztán jobb jöhet.

Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!