Idő 
Értékelés 
Értékelés Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.
Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.
Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.
És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.
Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.
Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!
Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.
Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.
Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.
Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.
És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.
Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.
Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!
Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.
Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!
Ha nem védesz
Ha nem védesz, kibe kapaszkodjak,
ki fogja meg majd a két kezem?
Ha lábam gyönge, és erőm már elhagy
ki az, aki támaszom lehet?
Ha nem féltesz,és nem aggódsz értem,
ki kíséri a lépteimet?
Ki lesz az, aki vállam átkarolva
kézen fog majd, és haza vezet?
Ha nem szeretsz, miért is várjak?
Nekem sincs másik életem!
Csak most van, messze a holnap,
s ki tudja, jut e még nekem
friss levegő, mely arcom átjárva
felüdíti a fáradt testemet,
mint a harmat, frissítő varázsa
mely lelkembe új erőt lehel.
Jut e még nekem szeretet, béke,
hisz nem holnap, most kell énnekem
minden szép, mit elém tár az élet,
még mielőtt messze elmegyek.
Most akard, és most engedj szeretni,
hisz úgy múlik el az életünk,
mint a perc, mit álmainkban élünk,
s olyan sokszor észre sem veszünk.
Ha nem védesz, mit reméljek tőled?
S ha nyugalmat nálad nem lelek,
elmegyek, hol biztonságra lelve
átölelik reszkető kezem.
Ha nem védesz, kibe kapaszkodjak,
ki fogja meg majd a két kezem?
Ha lábam gyönge, és erőm már elhagy
ki az, aki támaszom lehet?
Ha nem féltesz,és nem aggódsz értem,
ki kíséri a lépteimet?
Ki lesz az, aki vállam átkarolva
kézen fog majd, és haza vezet?
Ha nem szeretsz, miért is várjak?
Nekem sincs másik életem!
Csak most van, messze a holnap,
s ki tudja, jut e még nekem
friss levegő, mely arcom átjárva
felüdíti a fáradt testemet,
mint a harmat, frissítő varázsa
mely lelkembe új erőt lehel.
Jut e még nekem szeretet, béke,
hisz nem holnap, most kell énnekem
minden szép, mit elém tár az élet,
még mielőtt messze elmegyek.
Most akard, és most engedj szeretni,
hisz úgy múlik el az életünk,
mint a perc, mit álmainkban élünk,
s olyan sokszor észre sem veszünk.
Ha nem védesz, mit reméljek tőled?
S ha nyugalmat nálad nem lelek,
elmegyek, hol biztonságra lelve
átölelik reszkető kezem.
Még egy kutya is jobban tud szeretni
néha, mint akit szeretünk,
hisz ő sosem bánt. Mellénk ül nyüszítve,
amikor látja, hogy szenvedünk.
Meleg szeméből hála sugárzik,
mit érez minden kis falatért,
s mindig úgy vár, oly boldog csaholással,
amikor fáradtan hazatérsz.
Még egy kutya is hálásabb annál,
mit a menhelyről elhozol,
mint az, akin már annyit segítettél,
ha szükséged volt rá, s elhagyott.
Szó nélkül, némán, reád se nézve,
akár egy furcsa idegen,
nem is érdekli, mennyire fájhat,
hogy keresztülgázolt a szíveden.
Még egy kutya is többet ér annál,
ki a lelkedbe taposott,
Elfeledve, hogy valaha adtál
szívedből néki egy darabot.
Csak egy kis állat, de tán az egyetlen,
ki értékeli a szeretet,
s mindig, ugyanúgy szeretni fog, míg
el nem fogy utolsó lehellete.
néha, mint akit szeretünk,
hisz ő sosem bánt. Mellénk ül nyüszítve,
amikor látja, hogy szenvedünk.
Meleg szeméből hála sugárzik,
mit érez minden kis falatért,
s mindig úgy vár, oly boldog csaholással,
amikor fáradtan hazatérsz.
Még egy kutya is hálásabb annál,
mit a menhelyről elhozol,
mint az, akin már annyit segítettél,
ha szükséged volt rá, s elhagyott.
Szó nélkül, némán, reád se nézve,
akár egy furcsa idegen,
nem is érdekli, mennyire fájhat,
hogy keresztülgázolt a szíveden.
Még egy kutya is többet ér annál,
ki a lelkedbe taposott,
Elfeledve, hogy valaha adtál
szívedből néki egy darabot.
Csak egy kis állat, de tán az egyetlen,
ki értékeli a szeretet,
s mindig, ugyanúgy szeretni fog, míg
el nem fogy utolsó lehellete.
Hétköznapi pszichológia…
(3 soros-zártükrös)
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán,
Oszt’ így éli véges életét, a régi történésektől messze eltávolodván…
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán.
(Senrjon)
Kattog az életvekker,
Jelzi a múló másodpercet.
Idő fogyogat!
*
Idő-leállás nincsen,
Lélekhatások meg támadnak!
Lelki élmények.
*
Papírhollók feketék,
Lélekkattogás elő- mutat.
Van-e megbánás?
*
A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel,
A lét tudja mi történt, de mit kezdene vele, a rég lélektelennel?
A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel.
Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt,
Nem tűri a létében a lusta másodpercet, az oly' vehemens veszteglőt…
Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt.
A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,
De vajon mire, amikor a múlt, már földben begyökerezik…
A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,
Ki tudja, mit kell bánni?
Ólomlábú múlt, oly’ igényes.
Utólag okos.
*
Már öreg gondolatok
Még zakatolnak! Önemésztés.
Lélek skrupulus.
*
Kevés, lemondó lélek…
Önemésztés már az igazi.
Belebetegszik!
*
A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,
A lélek, ha túltenné magát, csodás lenne, nem rémtettség…
A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,
Vecsés, 2018. december 28. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. „Skrupulus” = aggódás, töprengés.
(3 soros-zártükrös)
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán,
Oszt’ így éli véges életét, a régi történésektől messze eltávolodván…
Az aztán egészen biztos, hogy ember mire megöregszik, nagyon sok mindent megbán.
(Senrjon)
Kattog az életvekker,
Jelzi a múló másodpercet.
Idő fogyogat!
*
Idő-leállás nincsen,
Lélekhatások meg támadnak!
Lelki élmények.
*
Papírhollók feketék,
Lélekkattogás elő- mutat.
Van-e megbánás?
*
A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel,
A lét tudja mi történt, de mit kezdene vele, a rég lélektelennel?
A megbánni valók tömkelege, mint egy elveszett-holt sereg, vesztegel.
Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt,
Nem tűri a létében a lusta másodpercet, az oly' vehemens veszteglőt…
Az időóra öregen is csak vehemens-monotonon hajtja az időt.
A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,
De vajon mire, amikor a múlt, már földben begyökerezik…
A lélek is vehemens, rágja magát, majd’ mohón emlékezik,
Ki tudja, mit kell bánni?
Ólomlábú múlt, oly’ igényes.
Utólag okos.
*
Már öreg gondolatok
Még zakatolnak! Önemésztés.
Lélek skrupulus.
*
Kevés, lemondó lélek…
Önemésztés már az igazi.
Belebetegszik!
*
A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,
A lélek, ha túltenné magát, csodás lenne, nem rémtettség…
A lélek rágja magát, belebetegszik, nagy kór-betegség,
Vecsés, 2018. december 28. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában. „Skrupulus” = aggódás, töprengés.
Lehet, hogy én tévedtem és rossz vonatra szálltam?
Megszülettem az „állomáson”, vonatom vártam…
Jött is éppen arra egy életvonat
Ez volt mi… határozta holnapokat…
Felsírtam… anyám biztosan azt hitte, hogy örülök,
Jött egy pőre kocsi, rádobott… én belekövülök.
Vert az eső, beterített hó, szemembe vágott a szélvihar,
Volt még menetszél, szemembe a mozdony füstje… ami betakar…
(Senrjú)
Kicsi élet csak,
Megjő és semmibe megy…
Életkitöltés.
*
Vad életvonat
Robog a semmiken át.
Utas, mit tehet?
*
Utas bóklászik
Saját életvonatán…
Nézi jegyét… más!
*
Zuhog az eső,
Könny, így nem látszik arcán.
Bánattakaró!
*
Embernek bőre
Pőre kocsin, cserzett lesz.
Szépség múlandó!
*
A kidöntött fa
Síneken, útakadály.
Mozdony átgázol?
*
Pőre kocsin Te
Csak pőre utas lehetsz.
Nincsen védelem!
*
Ha megszületsz, feltesznek vonatra… nem boldog hullámvasútra,
Indulsz azonnal, húz a mozdony… de nem kellemes „társas útra”.
Menetközben ezért úgy érzed, élet maga a hullámvasút,
Azt meg már tudod, hogy ez nem... a valódi, kacagós társas út!
Egyszer bizony lent és egyszer meg fent van, így robog a vonatod,
Bár látod, hogy a sín egyenes, sőt, kinézel és te is tudod!
Hatvanhét éve meditálok, hogy vajon jó vonatra szálltam?
Mit nem tudok, hogy előző életemben és épp erre vártam?
Hosszú menetben van bőven, sínek, kitérő, mozdonyfordító,
Nagyon tűzött nap is, vert eső, volt hideg is… farkasordító!
Biz' leszállni, átszállni, lemaradni állomáson nem lehet,
A vonatom velem együtt utaztatja a megírt végzetet…
A vonatom magányos, bár pőre kocsin, néha sok az utas!
Ők jönnek, mennek, állomáson átszállnak… van ki meg társutas.
Van még potyautas, fiataluras, én meg... az öreguras.
Éjszaka, ott látok, ahol, van rendes kültéri világítás,
A nappal meg rendben van, mert akkor a napsugár a fényforrás,
De nem nekem, mert fejem felett nagy, vastag esőfelhők vannak.
Napfény sem világit, csak a más vonaton ülőnek, csak annak...
Ha leugranék, futnék, én, magamat utolérni sem tudom,
Mert arra nincsen vasút, nincsen sínek, arra nem megy… vonatom.
Kinek milyen vonata jött, amikor rádobták,
Olyan lesz élete, ez lesz, ez az mit... rászabták.
*
(Senrjú)
Éltem már hosszú
Volt, remélem, tart is még!
Én bízva bízok!
*
Éltető remény,
Mi benned, lelket tartja?!
Ne veszítsd magad!
Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjú -ban
Megszülettem az „állomáson”, vonatom vártam…
Jött is éppen arra egy életvonat
Ez volt mi… határozta holnapokat…
Felsírtam… anyám biztosan azt hitte, hogy örülök,
Jött egy pőre kocsi, rádobott… én belekövülök.
Vert az eső, beterített hó, szemembe vágott a szélvihar,
Volt még menetszél, szemembe a mozdony füstje… ami betakar…
(Senrjú)
Kicsi élet csak,
Megjő és semmibe megy…
Életkitöltés.
*
Vad életvonat
Robog a semmiken át.
Utas, mit tehet?
*
Utas bóklászik
Saját életvonatán…
Nézi jegyét… más!
*
Zuhog az eső,
Könny, így nem látszik arcán.
Bánattakaró!
*
Embernek bőre
Pőre kocsin, cserzett lesz.
Szépség múlandó!
*
A kidöntött fa
Síneken, útakadály.
Mozdony átgázol?
*
Pőre kocsin Te
Csak pőre utas lehetsz.
Nincsen védelem!
*
Ha megszületsz, feltesznek vonatra… nem boldog hullámvasútra,
Indulsz azonnal, húz a mozdony… de nem kellemes „társas útra”.
Menetközben ezért úgy érzed, élet maga a hullámvasút,
Azt meg már tudod, hogy ez nem... a valódi, kacagós társas út!
Egyszer bizony lent és egyszer meg fent van, így robog a vonatod,
Bár látod, hogy a sín egyenes, sőt, kinézel és te is tudod!
Hatvanhét éve meditálok, hogy vajon jó vonatra szálltam?
Mit nem tudok, hogy előző életemben és épp erre vártam?
Hosszú menetben van bőven, sínek, kitérő, mozdonyfordító,
Nagyon tűzött nap is, vert eső, volt hideg is… farkasordító!
Biz' leszállni, átszállni, lemaradni állomáson nem lehet,
A vonatom velem együtt utaztatja a megírt végzetet…
A vonatom magányos, bár pőre kocsin, néha sok az utas!
Ők jönnek, mennek, állomáson átszállnak… van ki meg társutas.
Van még potyautas, fiataluras, én meg... az öreguras.
Éjszaka, ott látok, ahol, van rendes kültéri világítás,
A nappal meg rendben van, mert akkor a napsugár a fényforrás,
De nem nekem, mert fejem felett nagy, vastag esőfelhők vannak.
Napfény sem világit, csak a más vonaton ülőnek, csak annak...
Ha leugranék, futnék, én, magamat utolérni sem tudom,
Mert arra nincsen vasút, nincsen sínek, arra nem megy… vonatom.
Kinek milyen vonata jött, amikor rádobták,
Olyan lesz élete, ez lesz, ez az mit... rászabták.
*
(Senrjú)
Éltem már hosszú
Volt, remélem, tart is még!
Én bízva bízok!
*
Éltető remény,
Mi benned, lelket tartja?!
Ne veszítsd magad!
Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjú -ban
