Alkonyodott . . .
Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,
Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,
Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot
Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.

Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje
Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,
Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,
És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.

Éjszaka lett . . .
Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről
De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,
Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,
Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.

Uram ne hívj, én nem jöhetek
Nem jöhetek a kínban hozzád
Ki kacagva elkerültelek,
Uram ne hívj, én nem jöhetek.
Más utakon jártam mindig én
Nem tapostam soha ösvényedet
És most Uram, hogy összerogytam
Hajtsam meg fáradott fejem
És most, hogy erőmből kifogytam,
Nedvesítse könny a szemem.
Nem Uram, nem, pedig fáradt vagyok
Törékeny, mint a száradt kóró
És előttem ragyog a fényes út
De nem, inkább töviskoszorút,
De nem megyek hozzád én Uram
Hisz mindig más volt az én Uram
Más úton jártam, más házban háltam,
Elkerültem a te házadat
Fényben pompázó oltáradat.
Én hát nem jöhetek Uram,
Ne hívj, hagyj menni csak tovább
Előre meddig a szemem ellát,
Haggj menni engem jó Uram.

A szemem sugara messze ragyogjon
Mint fényköve a sötét, téli éjben
Kacagva hófehéren, hideg fényben.

Ragyogjon benne sok bús, alvadt óra
Szörnyű emléke, millió borzadály
Ragyogjon benne a szomorú, bús halál.

Ragyogjon ezer kínnak véres emléke
Millió kudarc, bánat, minden mi volt
Volt, elenyészett s ma már kihült, holt.

A vér, a vér dalol dalomban
Vérvirágos veres dalt,
A vér, a vér száguld eremben
S fakaszt vérző kínkacajt.

Vércsepp perdül ajkam ívére
Fáradt tüdőmnek beteg vére
Fekete vér, halálos bér . . .
A sok tivornyás téli éj . . .

A vér, a vér ragyog szememben
Sötétes, fáradt fényben
A vér, a vér cikkáz eremben
Halálos, néma éjben.

Fölépítettük már kicsi házikónkat,
Somogyi telepen láttuk eztet jónak.
Tápé, Szeged között, szőke Tisza partján,
A füzesek mellett, kinn a kertek alján.

Zöld pázsitos réten, tavasz mámorában,
Gyönyörködünk itten pacsirták dalában.
Még a nap is szebben világít e tájon.
Béke napja ragyog minden kicsi házon.

A szivünkben itt él a békesség vágya,
Ezért küzdünk, ha kell, életre-halálra,
A gyűlölet ide be ne tegye a lábát,
Kiverjük belőle azt a gonosz párát.

Munkálkodva itten békességben élünk,
Így kivánja ezt a Közművelődésünk,
Ebben a tudatban emelt fővel járunk,
S lelkesedve innen a jövőbe látunk . . .

1925.