Ez a karácsony másmilyen most,
talán mert én is más vagyok,
nem vonzanak a csillogó díszek,
s az adventi gyertya az asztalon.


Pedig a lángja most is oly szép,
s úgy pislákol az asztalon,
mintha valami bűvös csillag
ragyogna be az ablakon.


Én most valami másra vágyom.
Nem kérek drága kincseket,
csak meleget, mely a szívekből árad
messzire szállva az éteren.


Valami kristálytiszta hangot,
mely a légtérben úgy rezeg,
mint a legszebben szóló akkord,
melyre mindenki felfigyel.


Ez a karácsony más legyen most!
Övezze annyi szeretet,
melynek melege átjár mindent,
messzire űzve a hideget.


Szegénynek adjon terített asztalt,
s ki fedél nélkül van, fedelet,
Adjon a süketnek tiszta hangot,
s a vakoknak végre fényeket.

Hadd legyen boldog minden ember,
aki csak él e földtekén,
boldogabb jövőt, édes álmot
hozz Uram! S mondd, hogy van remény!

Meggyulladt már az utolsó gyertya
a díszes adventi koszorún,
halvány fényével világítva
s oldalán viaszkönnye hull.
Sápadt lángjában bűvös fény van,
szinte átjárja mindenem,
még a szívem is. Szinte lüktet,
hiszen az ünnep közel.
Szemem ragyog most örömömben,
hiszen most itt a gyermekem,
akit régóta hazavártam,
és végre itt van énvelem.
Másik szememből bánatkönny hull,
hiszen másik is van nekem,
akit ugyanúgy hazavárok,
de nem lehet mégsem velem.
Úgy szeretnék most kettészakadni,
hogy mind a kettővel ott legyek,
de nem tudok, pedig úgy szeretném,
hogy mindegyik velem legyen.
Milyen jó lenne csillaggá válni,
amely mindenhol ott ragyog,
hogy őrizhessem mindig az álmuk,
beragyogva az ablakon.
Vagy csak szellőként ott legyezni
ameddig el nem alszanak,
s álmukban arcuk megsimítni,
hogy szebbé tegyem az álmukat.
Szeretnék, de nem tudok semmit,
csak azt az egyet tudom,
amíg a szívem egyet is dobban,
ő értük imádkozom.
Istenem! Kérlek! Vigyázz rájuk!
Hisz én már nem tehetem!
Nem kérek semmi ajándékot,
csak ezt! Ezt add meg nekem!
Nekem az ünnep akkor ünnep,
amikor velük vagyok,
s szívem melege arra árad,
kit szeretek. Nagyon- nagyon.

Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Naplemente szemet nagyon gyönyörködtető,
Amikor látszik a bárány… rózsaszín felhő!
Olyan, mint amikor az álom és valóság
Egyesül és így lesz gyönyörű, valós világ.

Nap és az éj összefonódnak egy röpke nászban,
Mi meg gyönyörködünk e varázslatos világban.
Remeg rajtam a libabőr, csak ámulok és bámulok,
Olyan szép, ha még soká nézem, lehet, hogy elájulok…

Magam mellé, leültetem a csendet,
Karolom, és együtt nézzük az estet.
Elmerengek magamban, milyen az élet,
Csend nem is zavar… várja őszinteséget.

Ahogy süllyed bennem az este
Úgy süllyedek el én is benne.
Jő sötétség, át veszi hatalmat
És látom, nem mulasztja alkalmat.

Naplemente után az éj sötétjébe veszek,
Majd magamba fordulok, a csend én magam leszek!
A sötétben majd csak hangtalanul hangoskodok
És a múlt… szép naplemente után vágyakozok.

A fránya éj, mindent beborít fekete-korom fénnyel,
És ez lesz a mérvadó reggelig, így tán egész éjjel?
De nem! Tudom, hogy ez a sorsunk, az életünk,
Reggel ismét fent, és akkor újjá születünk.

Kapuban áll az éjszaka,
Látom, hogy vadul az arca.
Egy bátortalan fénysugár, még az udvarba oson,
Körbe sem néz, csak megy, épphogy végigfut az udvaron.

A kezdődő sötétben hallgatom a suttogó lomb szavát,
Légkör meg eldúdolja csoszogva közeledő éj dalát.
Ész nappali sötétben sem tűri a rabszolgaságot,
Bízzunk benne, hogy holnap reggel látunk egy jobb világot.

Én még meglátom, hogy a Nap kihunyó sugarától legott
A templomtorony kísérteties, vörös fényben ragyogott,
De gyorsan elmúlt a fényorgona pazar játéka,
Mert nagy rohanvást ideért a vaksötét éjszaka.

Vecsés, 2013. február 24. - Kustra Ferenc József

Virágok, melyet úgy készítettem,
oly türelemmel, könnyedén,
minden szirmukba lelkemet rejtve,
amely majd bennük újra él.

Különös színben pompázó rózsák,
mik csillogva nyújtják szirmukat,
ezüst csillámmal bepermetezve,
hogy téged elkápráztassanak.

Belevarrtam, mit lelkemben érzek,
Látod? Szirmukban ott vagyok!
Mint a szeretet bűvös varázsa,
hiszen csak ennyit adhatok.

Minden, melyet e rózsában látol
szinte a lelkem tükrözi,
épp oly törékeny, védtelen, néma,
bár tudom, hogy mások nem hiszik.

Vigyázz rá! Hiszen épp olyan gyönge,
mint a lelkem, mely úgy ragyog,
egyetlen néma érintéstől,
Amelyet tőled kaphatok.

Becsüld meg. Kérlek! Ne törd össze!
Hiszen csak teérted vagyok!
Mint a csillagok fent az égen,
ameddig szeretsz, úgy ragyog.