Dermedt fák ágaikkal kapkodnak
A szélben magatehetetlenül sodródó
Hópelyhek után.
Csak egy ölelésre,
Végül dideregve
A szeretet ráolvasztja
Csillogó gyémántként
A szerencséseket.

A tova táncolók olykor csoportosulva
Árnyékként megtelepszenek a törzs
Menedéksávjában, csillagokról álmodozva.

A holnap verőfényes melegében
Egylélekké olvad a csillám-ragyogás,
És álmuk a körforgásban beteljesedik.
Valahol majd könnyezve siratnak,
Valahol tapintatosan a tájra telepednek.
Valahol csillagfényt fürdetnek,
Egylelkükben szeretetben
Boldogság cseppjeikben.

Vízgyöngy csüng az ágról,
Hópehely múltról
Suttog a metamorfózis végtelen léte,
És az értetlen elme tudata
Megszakad
A gőg felsőbbrendűségében.

Ciklusokban ismétlődik
A véletlenszerü Értelem
E parányi, összetetten
Egyszerü megnyilvánulása.
A magyarázat sokrétü lehet
A hajtóerő felett, -
Az a Nagylélek szeretet.
Minden benne terjed.

Hópehely
Vagy univerzumok halmaza,
Mindenerő egy gondolat-
Az Egy eleme része minden;
Ha van is titok, égi rejtély
A természettel,
Hogy egy lehettél
Hálás legyél!

Jót adjál, és szeretetet;
Szebb lesz úgy a te életed
Is Istenben.
Mert miként a hópehely átalakul
Akaratlanul,
Ránk is vár a végtelen utazás.
Már felszálltunk -
Nincs kiszállás.

A metamorfózis körforgásában
A lélek kvarkja
Istenhez tapadva
Időtlenül jelen lesz mindenütt
A Természetben.

Ó, te ragyogó áprilisi nap,
Ó, ti nagy, határt szabó Kárpátok!
Ó, de várjuk, hogy ránk süssön a nap,
Ó, de szeretünk, magas Kárpátok...

Szemgyönyörködtető... így a medencéből nézni,
Az ölelő Kárpátok, magas, büszke ormait...
Olyan lélekemelő a Kárpát-medencében élni,
És visszaidézni... szeretett haza évszázadait.

Vecsés, 2013. március 27. – Kustra Ferenc József

Egyszer volt...meg egyszer
Szivárvány nyílt a kertben
Alatta állt egy kis anygyal
Csillagfényű szép ruhában

Tündérhaja arany fürtje
Lengedezett ahogy járt
Ha kérdésre választ felelt
Zengő hangja muzsikált

Sétálgatott fel és alá
A madarak is daloltak
Lába nyomán amerre járt
Százszorszépek nyílottak

Gyöngyszemével ha rád nézett
A világ felragyogott
Kedved öröm-tóba fürdött
S a borúság elhagyott

Egy kislány unoka
Maga az angyalka

Éppenhogycsak dagad a hold
Mint jobbkezes égi sarló, zord.
Kaszálná a csillagokat.

Most írigy és dühös,
Biggyedt ajka nem közömbös.
Balról égi ármány a sötétség.

De eljön még az ő napja,
Mikor túl tesz mindenen ragyogva
Büszkén csillagokat taposva.

Morcossága lassanként el száll,
Mert havonta a slágerlistán
Nemvitás, hogy ő a sztár.

Üres sötétség fogsága
Kínozza
A magány súlya alatt.
A szorítás keserű,
Torka alatt elakadt
Égő fájdalom.
Jeges köd száll alá,
Szürke szél süvít
A hangulat pitvarában,
És a szavak dermedten
Elvesznek az éterben.
Éberen oson léptei nyomán
Nyomasztó pillanat,
S a homály.

Keresi tiszta fényét
A csillagsugarú álmatlan éj.
Felvillanó képek tartják össze
A megfáradt pihenés
Gyertyafény-árnyékát.
Vacogva tétován didereg
A tegnapi határozott bizalom.

Egyszer biztos- ne félj
Ránc-ba szed az idő ereje,
S rádöbbensz-
Hé....te!
Látni, ölelni, szeretni
Élni kellene!

Minden egyes napra
Fényesen ragyog az ég,
Csak a felhő néha eltakarja.
Az alkalom elillan,
És kései bánat fenyeget
Ha elszalasztod az életet.
Az öröm és a bú
Kéz a kézben járnak;
Mint az óra inga
Fel, és alá szállnak.