Idő 
Értékelés 
Értékelés Mikor a szív újra érez...
Szív hét lakatnál,
kulcs rég sötétbe veszett.
Most mégis nyílik.
*
Csöndes kopogás,
idegen, ám ismerős.
Remeg már zár is.
*
Rozsdás zár reccsen,
egy érzés óvatosabb...
Belép és marad.
*
Szívem ajtaja
nyílik, mint sosem előbb.
Valaki belép.
*
Azt hittem, nem lesz
de lám, a fény visszatér.
Régi sötétre.
*
Nem hittem többé,
de ő máshogy érkezett.
Nem tört, csak várt rám.
*
Érzés közeleg,
nem kérdez, csak ott marad...
Ajkam nevét súg.
*
Szívem rég hallgat,
de most a csend közepén.
Valaki beszél.
*
Lakatról lakat
hullott - és nem félek már!
Újra szeretni.
Siófok, 2025. április 19. -Gránicz Éva- Írtam: Senrjú csokorban
Szív hét lakatnál,
kulcs rég sötétbe veszett.
Most mégis nyílik.
*
Csöndes kopogás,
idegen, ám ismerős.
Remeg már zár is.
*
Rozsdás zár reccsen,
egy érzés óvatosabb...
Belép és marad.
*
Szívem ajtaja
nyílik, mint sosem előbb.
Valaki belép.
*
Azt hittem, nem lesz
de lám, a fény visszatér.
Régi sötétre.
*
Nem hittem többé,
de ő máshogy érkezett.
Nem tört, csak várt rám.
*
Érzés közeleg,
nem kérdez, csak ott marad...
Ajkam nevét súg.
*
Szívem rég hallgat,
de most a csend közepén.
Valaki beszél.
*
Lakatról lakat
hullott - és nem félek már!
Újra szeretni.
Siófok, 2025. április 19. -Gránicz Éva- Írtam: Senrjú csokorban
Szemedben egy álom,
ma te vagy a valóságom.
Ma egy picit szeretlek,
utána végleg elengedlek.
Elengedem együtt szőtt
álmaink, minden veled töltött percet.
Ha olvasod, ez egy régi történet,
ami újból nem történhet meg
veled, velem.
Elengedtem minden szót.
Most régi álmaink:
hullámzó tengeren
egy pici papírhajó.
ma te vagy a valóságom.
Ma egy picit szeretlek,
utána végleg elengedlek.
Elengedem együtt szőtt
álmaink, minden veled töltött percet.
Ha olvasod, ez egy régi történet,
ami újból nem történhet meg
veled, velem.
Elengedtem minden szót.
Most régi álmaink:
hullámzó tengeren
egy pici papírhajó.
Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!
A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.
Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.
Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.
Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.
Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!
Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.
Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.
Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!
(végső emlék a feledhetőnek)
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.
Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.
A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.
Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.
És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.
A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.
Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -
Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...
Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.
Pest-Buda 2013-2026.
Hallod ezt a furcsa hangot?
Így nem a szél zúg a padláson,
És nem is a szomszéd macskája
Élezi karmait, a kerítés deszkákon.
Nyikorog, ropog az egész város.
Nyög az idő, pusztító terhe alatt.
Ébredjetek már végre fel mind:
Mállik a vakolat, omlanak a falak.
Hallod ezt? Ez maga a hetven év…
Hetvenévnyi porlepte régi emlék,
Hetvenévnyi bólogató hallgatás,
Behunyt szem és tagadó nemlét.
Mondják, hogy a fiatalok,
Megváltoztatják majd, a világot.
Hülyeség! A világ fog megváltoztatni,
Minden jólelkű őszinte srácot.
Beléjük ülteti majd a félelmet,
A versenyt és a mohó, kapzsi vágyat,
Hogy mindig több legyen és gyorsabb.
De mi értelme, ha nem látod a gátat.
E vénember siráma értetek szól.
Tiértetek, akik még nem tudjátok,
Hogy ez a világ, nem a barátotok.
És a siker sem a Ti boldogságotok.
Én, a vénember, pusztán csak
Egy végső figyelmeztetés vagyok.
Utolsó, elfeledett reszketeg sirám,
És tükör: mit végül is rátok hagyok…
Budatétény 2025.12.02.
Így nem a szél zúg a padláson,
És nem is a szomszéd macskája
Élezi karmait, a kerítés deszkákon.
Nyikorog, ropog az egész város.
Nyög az idő, pusztító terhe alatt.
Ébredjetek már végre fel mind:
Mállik a vakolat, omlanak a falak.
Hallod ezt? Ez maga a hetven év…
Hetvenévnyi porlepte régi emlék,
Hetvenévnyi bólogató hallgatás,
Behunyt szem és tagadó nemlét.
Mondják, hogy a fiatalok,
Megváltoztatják majd, a világot.
Hülyeség! A világ fog megváltoztatni,
Minden jólelkű őszinte srácot.
Beléjük ülteti majd a félelmet,
A versenyt és a mohó, kapzsi vágyat,
Hogy mindig több legyen és gyorsabb.
De mi értelme, ha nem látod a gátat.
E vénember siráma értetek szól.
Tiértetek, akik még nem tudjátok,
Hogy ez a világ, nem a barátotok.
És a siker sem a Ti boldogságotok.
Én, a vénember, pusztán csak
Egy végső figyelmeztetés vagyok.
Utolsó, elfeledett reszketeg sirám,
És tükör: mit végül is rátok hagyok…
Budatétény 2025.12.02.
