Pókháló-fátyolba szövi lelkemet az időm…
Tűröm, mert gondoltam, talán van még elég időm,
A nagy kérdés fenn áll, és az, az, hogy a múltról, hogy érzek,
Lehet fénytelen, kifakult, de… halovány emlékképek?

Elgondolkoztam és ennek szárnyán repül a képzeletem,
Előbányászom magamból az összes régi emlékképem…
Gondoltam, sok még az én időm, ha én úgy akarom…
De csak pókháló-fátyol vastagodik, én meg hagyom...

Éjfélig kell visszamenni, az álomházba beszöknöm,
És mint egy régi kísértetkastélyba, én beköltözöm.

Elő is jön, élet szépítgette sok emlék.
A múltba bizony, ha tudnék, úgy visszamennék!
Ennyi ésszel kezdeném én mind, elölről,
Most majd, futnék lefele a dombtetőről…
Életemben végül is, megmászni, egy dombot sem tudtam,
Pedig harcoltam, küszködtem, homokból is várat gyúrtam…
*
A múlt feltépi
Zárját, és megjelenik.
Kísért, felfedez.
Múltat lehet lezárni,
Nem lehet benntartani.
*
A múlt a részed,
Mindig szembe jön veled!
Míg élsz, nem ereszt!
Bárhová is mész, követ,
És lehet, mit ad, löket!
*
Ami volt az volt!
Mi megtörtént, megtörtént!
Nem lehet mosni…
Fennmaradnak a vádak,
És dicséretek… mának!
*
Én visszamennék,
Maradni úgysem lehet.
Látogatóba.
*
Idő kereke
Vissza nem tekerhető!
Átgondolhatnám.
*
Elszállnak évek,
Elrepül az élet!
Emlék megszépül.
*
Hogyha hóvihar veri és beborítja felszínt,
Vagy jégeső éri, és ez ad sok villámló szint,
Akkor is örömmel őrzi emlékeit a szőke Tisza,
Vizén ringó dallammal csak mesélget, történelme, múltja…
Mindig is a jövő irányába kanyarog medre, az útja.
Neki ez volt, ez most és ez lesz jövőre is élte, a múltja…
Bármilyen a lét, emberi létnek is csak egy az útja,
Még akkor is, ha az úton az ember csak egy figura!
*
Szívemben évek
Lángolnak, madárdal zeng…
A kigyúlt fények!
*
Néma szürkeség,
Gomoly-füstös messzeség.
Múltunk ködbe vész…
Csendes fájdalom kiált.
Fájdalom nyila talált.
*
Gondolatok tán’
Néha, úgy visszajárnak…
Fény a múlt egén.
*
Nem akarsz a múlttal foglalkozni? Hiszen beléd van épülve!
Ha nem így lenne, nem is lennél ember… nem léteznél nélküle.
Ismered vagy sem, jön idő, rád borul az éjszaka fátyla,
És öregen már hiába nyílik csókos ajkad imára…
Múlt nélkül is élsz, de nulla vagy, az élet semmi grafikonján,
Bárha még fellelhetők korhadt kerítés lécek… élted útján.

Vecsés, 2014. november 21. – Kustra Ferenc József– Íródott: versben, tankában, haikuban… és önéletrajzi írásként.

Hétköznapi pszichológia… Avagy: lélekharc az életben…

Nem tudni, hogy lesz az életben
Bele kell nézni, mi van lélekben...

Ember tervez, és Isten végez.
Ki az, aki lent az üstben végez?

Jónak lenni, jót tenni,
Életkártyát keverni
Ismerni a jövőt, kutatni a múltat,
Tudni kell a jövőt, keresni a múltat?

Tenni azért, hogy meglegyen az örök élet?
De öregen megtudni, hogy ember mivé lett…
Saját árnyékot tán' kergetni a betonon
Végig menni, nem létező futóhomokon.

Szeretni a hazát, ami nincs… csak álom?
De szeretni, ha volna… és nem vágyálom…
Lélekkufárokat elkerülni, a csalókat elzavarni
Gyógyszerkufárokat megkerülni, egészségesnek maradni.

Földből boldog bolygót kell csinálni,
Földi létben boldogságra vágyni.

A jót vágyni!
Rosszat fájni!
Szépet imádni!
Csúnyát utálni!

Úgy kéne élni, hogy feloldozást nyerjél
Ha osszák a mannát, abból Te is egyél…
Szép oroszlánokat manézsban egzecíroztatni,
Búvárokat meg a tengerparton keszonoztatni.

Nehéz dolog átmenni a tű fokán,
Táncolni is... kés élén, nem a fokán.

Az is valami, haladni előre, hátrafelé futva,
És ha szembe jön a cséplőgép, elugrani, ne légy útba…
Meg kell enni a mákos tésztát erős paprikával?
Élni normálisan, emberi egzisztenciával…

Az ég mindig kék és ez sem igaz
Meg a réten a szép pipacs is gaz…
Százzal bevenni az életkanyart
Van ki ezután vizet nem fakaszt…

Kérdésre valaki tudja a választ? Élni, de hogyan?
Jöttél, tudod? Eljutni valahová, Te tudod hogyan?

Semmi olyan... nem tart örökké.
Sziklák is szétesnek kövekké…

Vecsés, 2014. április 12. - Kustra Ferenc József

Magyarnak születtem. Magyar a föld is,
hol világra szült a jó anyám,
Magyar szív dobog mellkasomban,
ezt jelzi minden dobbanás.

Magyarul tanultam olvasni, írni,
földrajzot, geometriát,
magyar vér folyik ereimben,
mely úgy lüktet, s hevesre vált.

Amikor arra gondolok, hogy
hány magyar hagyta el hazánk,
összetiporva, kétségbeesve,
s most régen másfele jár.

Mért hagyjuk azt, hogy javainkat
más bitorolja? Hisz ki más,
volna annyira, méltó arra,
mint magyar fiú és leány?

Magyarok vagyunk. S szerte a földön
sok magyar csak arra vár,
hogy magyar földön élhessen végre,
jólétben, mint bárki más.

Szeressük egymást! S fogjunk össze!
Ne hagyjuk gyönyörű hazánk
kapzsi becsvágynak martalékul,
pokollá téve szép hazánk.

Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,
a szívünk csak vissza vágy,
ide, ahol a gyökereinket
hagytuk, és itt várnak ránk.

Ebben a humuszos feketeföldben
őseink, hisz a világ
lehet bármilyen, még sincs oly szép,
mint a mi édes hazánk!

Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal.

Az életszakadékom szélén rostokolok,
Remélem nem szédelgek, csak életre várok…
Az életszakadékom szélén rostokolok,

Jól láttam az aludni menő napot,
Lelkemnek kérek egy kis életsarkot…
Jól láttam az aludni menő napot.

A szakadékból érzem, hogy följött a taktus,
Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus…
A szakadékból érzem, hogy följött a taktus.

Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén,
Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén…
Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén.

Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem…
Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem…
Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem.

A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget?
A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget.
Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben.
Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van?

Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider,
A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder…
Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal
Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal…

Pillantás,
Lélek sikítás!
Jó taktus.

Napfény, már
Alvó sorban van…
Jó taktus.

Rám, est dőlt,
Jó tanácsot kösz…
Új taktust?

Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról.

Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.

Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.

Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.

Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.

Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.

Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.