Az én hazám nem csak egy ország!
nem csak egy rongyos föld darab,
az én hazám sokkal több annál,
hisz mindenkor magyar haza!

Az én hazámban vágyom a pusztát,
a távoli kéklő hegyeket,
a messze tűnő holdvilágot,
s a patak parti köveket.

Az én hazámban zöldebb a fű is!
Dúsabb a sárguló kalász,
az én hazámra szórja a napfény
a legfényesebb sugarát.

Az én hazámban kékebb az ég is,
gyorsabb a száguldó patak,
mely vizét a folyóba mosva
éltet itt minden magyart.

Az én hazám a legszebb a földön,
s nem veheti el senki sem!
Hisz mindenkor joga van itt élni
annak ,ki magyarnak született!

Mi néked puszta vágy
az nékem vonzalom,
s bárhogy szeretném is
vállalni, nem tudom.

Néked puszta vágy csak,
és egy a sok közül,
csak addig vágysz érte
amíg teljesül.

Néked csak puszta vágy,
és néhány csók özön,
csak testemet kérnéd,
de lelkem őrli föl.

hát tombold ki máshol
őrült vágyadat,
hisz megfagyott szíved
szeretni sem szabad !

Mint halk morajt a zúgó szélben
úgy hallom néha a hangodat,
mint árnyékot a sűrű hóesésben,
úgy látom néha az arcodat.

Mint puszta fák,mit zúzmarák takarnak
úgy érzem magam most nélküled,
mint hópelyhek,mik hulldogálnak némán,
olyan vagyok most én is nélküled.

Mint lágy tavasz,úgy hiányzol nékem!
De köd takarja tőlem arcodat,
mint jégcsapok,mik olvadoznak éppen,
úgy lepi el könny az arcomat.

Mint fák a fényt,úgy akarlak én is,
hogy felolvaszd jégbe zárt szívem,
jössz-e már?Hisz kiderült az ég is!
Ha nem jössz,tavasz sem lesz már nélküled.

Megint rám köszönt a téli alkonyat
s a sűrű néma ködben nem látom arcodat.
Hangod sem hallom,hiába kereslek,
térben és időben hiába követlek.

Lelked fagyos föld,szíved jéghideg
felmelegíteném,de úgysem éri meg.
Hiába adnám szívem melegét
megfagyott lelked úgy sem értené.

Hisz puszta hideg tél lenne otthonom
jégcsappal terítve lenne vánkosom.
s ha mégis olvadna megfagyott szíved
puszta hidegétől lelkem halna meg.

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .