Idő 
Értékelés 
Értékelés Végre! Az idén is eljött a tavasz,
Reggel köszöntek a madarak; szevasz.
Madár csivit a csalhatatlan jele,
Végre ideért a tavasz eleje.
Levegő melegszik,
A hideg öregszik,
Életritmusunk növekszik,
Tavaszi zápor leesik.
Vecsés, 2015. február 26. –Kustra Ferenc József- írtam: Versben és 10 szavasban…
Reggel köszöntek a madarak; szevasz.
Madár csivit a csalhatatlan jele,
Végre ideért a tavasz eleje.
Levegő melegszik,
A hideg öregszik,
Életritmusunk növekszik,
Tavaszi zápor leesik.
Vecsés, 2015. február 26. –Kustra Ferenc József- írtam: Versben és 10 szavasban…
Májusi varázslat
Szép, kék ég alatt,
Dallamát fütyül… rigó!
Virágbimbó rügy.
Bódító illat, kertben,
Még a szellő sem lebben.
*
Mámorvarázslat!
Új, májusi lüktetés.
Arany napsütés.
Egész élet, felpezsdül,
Lét, mindenfelé repül.
*
Mélyen szélzugban,
Melegben, bogár zümmög.
Ágon rügy feslik.
A gallyak, nyújtózkodva,
Várnak a napsugárra.
*
Méhraj zümmögőn
Táncol a napsütésben.
Tavaszi mámor!
Reménysugár felcsillan,
Napsugár, csak úgy villan.
*
Felébredő lét.
Felpezsdült mindenség.
Mindenütt illat.
Betonon csillan napfény,
Ettől kemény a remény.
*
Virágok szirma
Nyílik, már magot szórna.
Lesz majd beporzás.
Ez a szépség, ködszerű,
Nagyon szerelemtüzű.
Vecsés, 2014. május 16. - Kustra Ferenc József – íródott: íródott: Basho féle eredeti tanka stí-lusban…
5-600 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester! Én már eddig cca. 3500 db –t írtam. + senrjút, senrjonixot, tankát stb.
Szép, kék ég alatt,
Dallamát fütyül… rigó!
Virágbimbó rügy.
Bódító illat, kertben,
Még a szellő sem lebben.
*
Mámorvarázslat!
Új, májusi lüktetés.
Arany napsütés.
Egész élet, felpezsdül,
Lét, mindenfelé repül.
*
Mélyen szélzugban,
Melegben, bogár zümmög.
Ágon rügy feslik.
A gallyak, nyújtózkodva,
Várnak a napsugárra.
*
Méhraj zümmögőn
Táncol a napsütésben.
Tavaszi mámor!
Reménysugár felcsillan,
Napsugár, csak úgy villan.
*
Felébredő lét.
Felpezsdült mindenség.
Mindenütt illat.
Betonon csillan napfény,
Ettől kemény a remény.
*
Virágok szirma
Nyílik, már magot szórna.
Lesz majd beporzás.
Ez a szépség, ködszerű,
Nagyon szerelemtüzű.
Vecsés, 2014. május 16. - Kustra Ferenc József – íródott: íródott: Basho féle eredeti tanka stí-lusban…
5-600 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester! Én már eddig cca. 3500 db –t írtam. + senrjút, senrjonixot, tankát stb.
Az öregség kerítése…
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
Az öregség kerítése…
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
Mindig is a saját várfalam-voltam és nem… szabad!
Kellemetlen volt ez nekem, mind egy gyalulatlan pad.
Várfalamat egyben tartotta a gravitáció!
De, én azt nem tudom, hogy ez annyira tömegvonzó?
Én is ellipszis pályámon csak megyek körbe-körbe?
Jó öreg Hold meg megtart és vissza is húz a körbe?
Tudom, hogy a búzamezők is kisebb tagokból állnak,
Lehet, hogy falamon csukott szemmel megyek egy téglának?
Honnan kéne tudnom, hogy ki voltam, főleg, hogy öreg… talán leszek?
Bizony ezek a nagy kérdések, meditálok, mert nem hagynak… ezek.
Aktív szonárom sincsen, nem vagyok mélységjáró… így most elveszek?
Sorsom, tőlem függetlenül, miért tette életem kilátástalanná?
Mivel érdemeltem, hogy sors könyvébe legyek megírva bizonytalanná?
Öregen a rossz sorsom addig tapos, amíg nem válok teljesen porrá?
Látom, vannak szomszédban újabb várfalak, mi frissen vakolt,
Az udvaron meg a személyzet, a tulajdonossal táncolt.
Falaim közben már csak romok, így tengek benn, egyedül,
Csak egy luknyi a szobám, az ablaka is, kitört belül…
Sötét és áporodott levegőjű szobámban pipafüst nem vegyül,
Fázok, aludni is alig tudok, álmom sikolt, „áporban” elvegyül…
Száz szónak is csak egy a vége,
Életemnek ideér... vége.
Ki tudhatná, milyen lesz az utolsó nap,
Fényem sincs már… szerencsétlen, még árnyat kap?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád…
Szerpentinemen még gátat tákolnak, utolsó barikád?
Minden hibám, ezzel minden vád, csak összetákolt barikád.
Vecsés, 2018. január 28. –Kustra Ferenc József– íródott: önéletrajzi írásként, versben és 3 soros-zárttükrös versszakokban, amit úgy kell olvasni, hogy az első két sor egyben, majd a 2. és 3. sort egyben.
Csak egy porszem vagyok a nagy sivatagban.
Fú a szél és gördülők át a dombon, lassan.
Nincsen semmi lehetőségem megállni.
A szélzúgásban nem tudok kiáltani.
Nincs, akihez szóljak, itt minden egyforma
És itt pillanatnyi az alak és forma.
Dűnék jönnek, mennek, ahogy fúj a szél,
Csak gürcölök, ahogy fúj a szél és nincs cél.
Jó nagy tevelábak jönnek, rám taposnak,
Nekik mindegy a homok, csak vándorolnak.
A teve szőrébe ragadni nem tudok,
Mert én csak dűnéről dűnére vonulok.
Borzalmas érzés, egy szem homoknak lenni,
Miközben a szél feladata elvinni
És innen jó messze, más dűnébe épít,
Ahol már nem jár teve, aki segít.
Csak e kedves púposka volna reményem,
De kellene, hogy fölismerje erényem.
Bundájába lennék, nem lenne egyedül,
Én meg az erdőben elhagynám hitlenül.
Úgy hallottam ott már esik is az eső
És nagy sárban én lehetnék az első
Szem, alkotó rész a vályogtéglában
És legalább alkatrész, szép nagy házban.
Csak gördülők tovább a dűnén és semmi
Kilátásom innen egyszer kikerülni.
Csak fúj a szél, fúj, átfúj az ember lelkén.
Homokszem! Embernek képzelem magam én?
Budapest, 2000. július 27. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
Fú a szél és gördülők át a dombon, lassan.
Nincsen semmi lehetőségem megállni.
A szélzúgásban nem tudok kiáltani.
Nincs, akihez szóljak, itt minden egyforma
És itt pillanatnyi az alak és forma.
Dűnék jönnek, mennek, ahogy fúj a szél,
Csak gürcölök, ahogy fúj a szél és nincs cél.
Jó nagy tevelábak jönnek, rám taposnak,
Nekik mindegy a homok, csak vándorolnak.
A teve szőrébe ragadni nem tudok,
Mert én csak dűnéről dűnére vonulok.
Borzalmas érzés, egy szem homoknak lenni,
Miközben a szél feladata elvinni
És innen jó messze, más dűnébe épít,
Ahol már nem jár teve, aki segít.
Csak e kedves púposka volna reményem,
De kellene, hogy fölismerje erényem.
Bundájába lennék, nem lenne egyedül,
Én meg az erdőben elhagynám hitlenül.
Úgy hallottam ott már esik is az eső
És nagy sárban én lehetnék az első
Szem, alkotó rész a vályogtéglában
És legalább alkatrész, szép nagy házban.
Csak gördülők tovább a dűnén és semmi
Kilátásom innen egyszer kikerülni.
Csak fúj a szél, fúj, átfúj az ember lelkén.
Homokszem! Embernek képzelem magam én?
Budapest, 2000. július 27. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!
