Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Vigyázz rám,szükségem van reád!
Millió tüskét döftem most magamba,
melynek szilánkja belülről váj.

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Bár tudom, rossz voltam talán,
hidd el, már megbántam százszor,
minden kis bűnöm és hibám !

Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
bár tudom ,nem hallgattam reád,
s minden döntésem,minden tévedésem
ezer tüskével vissza száll reád.

Anya kérlek!Emelj fel engem
e porból, és vigyázz reám!
Ölelj magadhoz úgy, ahogy régen,
azon az első éjszakán!

Meggyesi Éva

Egy anyának nincs más a földön,
mi gyermekénél fontosabb talán,
egy anya gyermeke szemében látja
a zöldülő rétet,a nap sugarát.

Egy anya a gyermekben érzi
a tavaszi szellő lágy sóhaját,
miatta él,és miatta vérzik
miatta szárnyal felhőkön át.

Egy anyát nem lehet legyőzni!
Erős,és sok mindent kiáll!
S bár lehet,belülről vérzik,
de erőt is ebből gyűjt talán.

Egy anya mindenre képes!
S ha kell,százszor is kiáll!
Nem engedi hogy porba zúzzák,
és csak azért is vissza vág!

Ma minden sötét és homályos,
nem tudod lesz e még remény,
szívedbe orvul belegázolt
tébolyult,csalóka remény.

Ma még mindenki földbe gázol
arcodba port is hint a szél,
süvítő hideggel hozva
csikorgó téli hóesést.

De holnapra enyhül a tél is,
Erős vagy,bátor,talpra állsz!
Bármi lesz,nem törnek össze!
Csak te számítasz,semmi más!

Ne hagyd hogy csalfa vak reménnyel
ámítva földre rántsanak,
ne hagyd hogy kóbor délibábbal
elvakítsák az arcodat!

Ne kímélj,ne szánj meg senkit!
Téged sem sajnál senki sem!
Légy erős!Ne hagyd hogy győzzön!
Nem érdemli meg senki sem!

Te sem vagy rossz,csak porba zúztak!
Ne hagyd hogy ott is hagyjanak!
Mit kifőztek,rájuk öntsd vissza!
Ne légy helyettük áldozat!

Éltem billenő penge, porhanyó.
Lelkem mint odvas, korhadó
fának bele.
Próbáltam tartalmat tölteni bele.
Kukachadak dagonyázó testén
átbotorkálva, átesvén
sárban kúsztam, végtelen.
Így indult az életem.
Fájdogált a levegő, hasított
az elme, Földön
tartott az anyagmegmaradás elve.
Csúsztam, másztam, keltem én,
s kapartam a létcsövet,
mivel lógtam anyám köldökén.
Ittam, ettem, mint más ki él,
s volt a léthez kedvem,
mert volt kiért. De...
a lélekfolyam sodrás
tengeremhez kiér,
megszűnök, s ab ovo
éltem a semmiért.

Mi kell még,hogy észre vedd végre
nem maradt senkid,csak én vagyok,
mi kell még,hogy megérezd végre,
akire számíthatsz,csak én vagyok.

Mi kell még,hogy megérezd végre
nem fog védeni senki sem,
ki most hízeleg hátat fordít,
s ki veszteni fog,csak te lehetsz.

Mért akarsz más helyett bűnhődni?
Nem fog sajnálni senki sem!
Csak porba zúzod minden álmod,
s nem marad erőd élni sem.

Kopár falak közt ülsz majd némán,
nem fog szeretni senki sem,
csak összetörnek,meggyaláznak,
s nem tudsz még védekezni sem.

Hiába sírsz! Akkor már késő!
Nem tudod helyre hozni sem!
Gondold meg!Holnap már késő!
Nem fog siratni senki sem!