Őrizz meg engem emlékedben
úgy ,mint egy kedves idegent ,
ki nem fért el már az álmaidban ,
de örült , hogy melletted lehet .

Őrizz meg engem emlékedben ,
bár most nem akarsz látni sem ,
temess el engem lelked mélyén ,
ne dobj el engem !Bármi lesz !

Őrizz meg engem mint egy képet ,
mely fiókod mélyén ott hever ,
portól lepetten ,elsárgultan ,
s nem emlékszik rá senki sem .

Őrizz meg engem ! S ha nem lesz senkid ,
megtörve ,búsan ott heversz ,
jusson eszedbe ! Valaki rád vár
kitárt karokkal , csendesen .

Magamba zártam a jelen idő ólom súlyát
árnyékom holdkorongot rajzol a porban
itt élek én is veletek s néha néha talán még
boldog is voltam, elolvadt napjaim füstje
egy új életnek futára tán,és ha lehunyom szemem
álommá szelídül a zord valóság.
Rejtőzik egy ritka fény a virágok levelén
amelyet nem értek, benne pihen álmodik
a lélek, formátlan feszül benne a jóság
végtelenje, és tükrözi nyári vizek csillagos
éjét csokorba kötve az Atyaistennek.

Gyere velem kedves, kihűlt már a nap
Éjsötét az erdő, ne tévessz utat
Egyedül élek, én téged vártalak
Hozz magaddal lámpást, ne tévessz utat.

Züllött, rongy életem csendességbe hull
Dalos szívem lassan semmivé fakul
Csend jöjjön és álom romlást lát e szem
Kísérj el az úton és maradj velem.

A múló pillanat magához ölel,
Mint gyermekét az anyja ha harcba küldi el
Nincs már esély hinni, időm porlik el
Csókold meg az arcom, sírj együtt velem.

Betegségek ellen szerelmünk égjen
Karod ölelése oly könnyű nékem
Halált messze űző édes gyötrelem
Élni fogok újra csak te légy nekem.

Véres csúf szívemre tedd rá kezedet
Bánatom elmúljon lássad szememet
Élet pokla fut fényed megremeg
Halálomig kérlek ó maradj velem.

Úgy fáj a szó ,úgy fáj most minden,
annyi ki nem mondott fájó gondolat,
belülről váj , és egyre jobban éget,
s most kínzó sebektől gyógyítom magam.

Úgy fáj a szó ,mit nem tudok feledni,
úgy szóltál hozzám ,hogy most is felkavar,
ahogy a forgószél felsöpri a tájat
úgy söpörted el minden álmomat.

Úgy fáj a szó ,s én nem tudom feledni,
izzó parázsként éget szüntelen,
próbálom oltani hulló könnyeimmel,
mely a szememből lelkemig pereg.

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.