(HIQ)
Az élet,
Apró pillanat!
Semmiség!

Oly’ rövid.
De, elhantolás…
Misemség.

Életem,
Jó-rossz gyűjtője.
Nem volt jóm!
*
(senrjú)
Kevés szerencse,
Pár egyezésem… enyész.
Ó, pechem… jelen!

Pech, gnóm dühöngő!
Mért’ haragszik rám? Ki ő?
Ez bizony őrült…

Nem várt egyezés
Nem segített! Szerencsém?
Summa summárum…
*
(Apeva)
Az
Percek
Kreálók!
Nekem, igy nem,
Segítettek… Mit?

A
Ritka
dolgokban,
Mi sem volt jó.
Magányomban… Mit?

Sok
Mondat
Súlytalan…
Pech segített…
Na! Mindent? Amit…

Vecsés, 2022. február. 2. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában önéletrajzi írásként és Afanaszij Fet: „Az élet” c. verse, mint ötletmű alapján. [Fordította; Szöllösi Dávid műfordító]

Láttam… arcodon fényt, Mirella,
Akkor öleltünk utoljára…
Boldogan nevettél,
Vidáman öleltél.
Látszott távolság mosolygása.

Ma már tudom, fénytelen égbolt
Ott, akkor még nekünk ragyogott.
Szép szemed is fénylett,
Ég még kicsit kéklett…
Félhold nem volt, ölelés szép volt…

Csend kiáltásom, sikoltozott!
Szép pillanat… sors már taposott.
Első ölelés volt,
Több ilyen, már nem volt.
Megváltó halálfény… ott kotlott.

Vecsés, 2021. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus, emlékező LIMERIK csokorban.

Szeretetben van az áldás,
Éjsötétben fénylő lámpás.
Mint sugallat pillanattal,
Száll a lélek gondolattal.

Test az forma - hordja lelket
Míg beérik örök kezdet.
Ember fia sem halandó,
Mert a lelke maradandó.

Földi léttől elszakadva
Csillagösvény útja várja.
Isten fiával a mennyben
Létezik majd szeretetben.

Szeretetben van az áldás,
Világítson ez a lámpás.
Ha szívekben csírja fénylik,
Földi lét is szebbé érik.

Kering a Föld, s vele a kor,
De az idő nem forog;
Messze visz az égi vándor,
Csöpp létünkkel elrobog.

Fátyolos lesz kedves emlék,
Fotókon egy pillanat.
Élet adta lelki-termék,
Amíg őrzi a tudat.

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.