Lement a nap, - és bucsuzó sugára
Halovány fényt vetett a vén Naszálra.
Az égen egy-két halvány csillag égett
S mint a gyermek, aki sírok közé tévedt,
Felhők között úgy bujdosott a hold;
Az ég, a föld, szendergett, néma volt.
Ha egy szellő a cserjén átszökött,
Olyan halk sóhaj kelt a fák között,
Mint a szerelmes lányka ajakán,
Mig álmodozik szűzi vánkosán.
A víz a parton halkan mormogott,
Álomba ringatóztak a habok
S mint álmodó lelkében álma képe,
Ragyogott mélyin csillagoknak fénye . . .

Lassan setétült, csendesült a róna;
A domb, az erdő, halkan elmosódva
Belevegyült a barna éjszakába,
- Felöltözött a cserjés gyászruhába
S míg a távolból hűvös esti szél
Szárnyán közelgett lassankint az éj,
Lengett a csolnak halkan a vizen,
Mint könnyű emlék megenyhült sziven.
Az evezőt bevonva csendesen,
Csak szemeidbe néztem kedvesem
És mig fényárban úszott a ladik,
Találgatám mélységük titkait.
Siklott a csolnak csendesen tova,
Partok között, mit nem láttunk soha;
Bokrok közűl csodás hang szállt felénk,
Mit soh'se hallánk, sohsem ismerénk.

Elgondoltam - fejem kebledre hajtva:
Igy menni, menni - sohse jutva partra!
Örökre menni, vissza sohse nézni
A semmibe, az éjbe átenyészni . . .

Eltünni innen, mint egy könnyü álom,
Elhangzani, mint madárdal az ágon,
Lefutni, mint a csillag fut az égrül,
Ha ragyogása a homályba szédül . . .

Azután csend lett, messze néma csend,
A szív a szíven, ajkon ajk pihent;
A szomjas erdő csókról álmodott
És szíve a szivünkben dobogott.
S amig szemembe köny gyült nesztelen,
Öledbe hajtám álmadón fejem,
A hold fejedre glóriát vetett,
Ugy őrködött a pillanat felett . . .

Szerelemre keltő márcziusi alkony,
Rügyeket fakasztó esti hangulat!
Járok utczahosszat, álmodozva járok
Illatot lehelő néma fák alatt.

Ide ér a város csapkodó morajja,
Zsongva tör meg itt a béke partjain,
Nem kisér utamra semmi, semmi más, csak
Szárnyukat kibontó fényes álmaim.

Álmodozom rólad, elveszett reménység,
Tovaröpült ábránd, kékszemü leány!
Kinek csüggsz te édes, forró szerelemmel,
Kinek csüggsz te mostan szomjas ajakán?

Kinek teljesült be az én reménységem,
Kié e megejtő drága pillanat?
Csend. Vigasztalan csend. Csak a járda koppan
Halkan, elhalóan, lépteim alatt.

S im az esthomályban halk suhogás hallszik,
Fiatal pár egymást átkarolva áll.
Oda simul a nő lassan a fiuhoz,
Susogó ajakkal édes csókra vár.

Asszony-e, leány-e? Nem kérdi az este,
Tündéri palástja halkan ráborul.
Gondosan elrejti a világ szemétől
A kigyulladt szivet hogyha alkonyul.

Összeforrad ajkuk s hosszu édes csóktól
A mámoros alkony szinte megremeg . . .
Tudja a jó isten, mért dobban meg szivem? -
S lábujjhegyen halkan, tova sietek . . .

Káprázatos fény, büvös álom
Dereng a felhős láthatáron.
Aggódva néz körül a nemzet;
Olyan szokatlan még a szemnek.
De száll a köd. Hajnal van ujra;
Virrad már, virrad, halleluja!

Virrad már! Látni a nagy utat,
Mit tett e nép s mit még befuthat
S ereje biztos tudatába
Most ismer immár önmagára.
A rónaságon, rengetegben
Örömfény lángol a szemekben.

De fényből árnyba, a homályba
Egy gondolat száll - és nyomába
Százezrek sohaja támad.
Hol tizenhárom bitófának
Árnyéka int, hív napkeletrűl,
A föld egy perczre összerendül
S a milliók egy pillanatra
Ott élnek mind egy gondolatba.

Egy gondolat! Csak az jut nektek!
Aztán tovább, - a meredeknek!
Előre! Hív a munka láza,
A nemzetnek szent hivatása.
De éltek soha nem feledve,
Csak eltakarva, nem temetve,
Mint mély redő a hősnek arczán,
Mint néma jaj egy nemzet ajkán.

Kicsim, holnap már elmész s itt marad
A Halálból egy oly kicsiny darab,
Amennyi voltál nékem:
Cirogató, édes asszonyfiók
S csókoló ellenségem.

Kis, kék dereglyém, várnak a vizek.
Csókokat adtál s nem tudtad, kinek
Adod majd igaz párját.
Vasút-kocsidban megigazítom
Siratón, hajh, a párnád.

Suta és tarka emberek között
Be jó volt itt a te kék köntösöd,
Kis, fitos, kék dereglye,
Majd a nagy-nagy örvényes vizeken
Jussak tán az eszedbe.

Most multam falják éhes, bús habok
S jelenemet eljövő pillanatok.
Megcsókolom kis orcád,
Hogy új csókok s új pírok azután
Irigyen bitorolják.

Jaj, csak kis szerelem az, ami öl,
Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl
S haldoklik szívünk kedve:
Csókos és boldog álmokat vigyél,
Édes, kis, kék dereglye.

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.