Ha ütne az utolsó óra
Lobogtatnám magyar zászlaját
Régi magyar térképet adnám mindenki kezébe
Honfi tudást szórni mindenkinek tenyerébe

Magyarnak lenni oly nehéz
Annyira fájdalmas ez
Nem tudok mindent megtenni
Hogy honfi tudjak lenni

De már nyakamban érzem a halált
És a kaszás sajna már reám vált
Hasító óriási kaszája
Egy pillanat alatt torkom vágja

Vihar után nagy csend és romok
a szivembe nem hagyott mást csak nyomot
Holnapra újra épül minden amit leromboltál
Ez ami tönkrement és újraépült most már mindent kiáll

Látni a világot újra boldognak lenni
a pillanatok nem múlnak el soha mert nem csak ennyi
Valakiért mindig küzdeni kell ha még nem is vesz észre
Becsüld meg őt az igyekezetére és törekvésére

Holnap már új világ tárul szemünk elé
Ami volt elmúlt haladunk a jövő felé
Vársz egy pillanatot vagy egy évet vagy csak pár hónapot
Igazából csak ebből tanulod meg értékelni és ha megy a boldogságot megkapod!

Sokfélék vagyunk, olyan különbözők,
éljük a múltunkat, s a már szebb jövőt.
A Ma-ra már régen elfogyott az erőnk,
elveszett a Most, ezért nincs rá időnk.

A pillanat öröme már nem létezik!
Mi volt, s mi lesz majd? Az ész ábrándozik.
Küszködünk, harcolunk, nem a Ma-t éljük,
a Most-ot a múltra, s jövőre cseréljük.

Nem vesszük észre az \\'apró\\' csodákat,
szivárványt az égen, s az égig érő fákat.
Elszalad mellettünk ez a rövid élet,
Köd borítja már lelkünkben a szépet.

Testünk és lelkünk egy új napra vár,
lelkünkben még ott él a reménysugár.
Felejtsük a múltat, hagyjuk a jövőt,
adjuk a Ma-nak a testi, lelki erőt.

Éljünk a jelenben, igaz szeretetben,
fürdessük egymást a tiszta Égi Fényben.

Csak szeretni akartam némán,csendesen,
ahogy a hold süt a kerti pad fölött,
halvány fényével lágyan simogatva
mely a pirkadatkor halkan elköszön.

Csak érezni akartam felém nyújtott kezed,
míg egy pillanatra vállamon pihen,
csak szerettem volna egy percre hozzád érni,
mielőtt elillansz halkan,csendesen.

Csak szerettem volna kicsit boldog lenni,
bár tudom hogy végleg nem lehetsz velem,
csak érezni akartam ajkad érintését,
midőn búcsút intesz némán,csendesen.

S aztán elsuhanni,mint szellő a fák közt
bánatos szívvel halkan,nesztelen,
hulló könnyeimet nem is vennéd észre,
amely az arcomról miattad pereg.

Madárpillanat rebben
a vándorló égen.
A szitáló fényben
gyümölccsel vajúdnak
a terhes ágak.

Diót roppant a tél
magzatdobbanása,
Mikor először sírnak
fel az őszi fellegek...