Az Életem
Kivel élhetem,
Nem tudja elfogadni,
Ilyen vagyok. Azt hiszem.

Ilyen vagyok!
Sokféle egyszerre,
Szép és csúnya,
Ügyes, ügyetlen.
Én vagyok az egyetlen?

Unom a tökéletest,
Nem tetszik.
Másoknak mutatni csak,
S rejteni a valódit.

Pedig próbáltam sokáig.
Erősnek lenni, okosnak.
De ahogy telnek az évek,
Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!

Magam adom Neked.
Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,
Az erdőben rettegve liheg.

A bűnünk közös,
sorsunk is az!
Futunk egymással örökös,
új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.

Bizton van megoldás,
A Remény élni fog.
Idővel megjön a hatás,
Jó vagy rossz, nem tudom.

De Büszkeségünk, kitartásunk
el nem fogy.
Együtt járunk, míg tehetjük,
A rianó tavon.

Az én drága ki unokám
úgy hív engem: Tata,
olykor azt is hozzáteszi,
hogy Te nagyon buta.

Buta lennék? Talán, lehet,
korom nyomokat hagy,
elszáll néha a gondolat,
akkor kihagy az agy.

Feleségem meghallotta,
hogy hív az unoka,
eszébe jutott hát Neki
egy hasonló csoda.

Ösztönösen, vagy akarva
azt mondta: Te Tatu,
én pedig azt mondtam Neki,
akkor Te vagy Mamu.

Játszadozunk, diskurálunk,
egymást mosolyogjuk,
szórakozunk, mint két gyerek,
egymás kezét fogjuk.

Nemrég múltam el tizennyolc,
fiatal a korom,
ilyen az én Tata sorsom,
ezt örömmel mondom.

Ti férfiak,kik egyre azt mondjátok
nem értenek meg titeket talán
s mégis mindennap új kalandra vágytok
keresve a rég elmúlt csodát.

Felkorbácsolt vágyaitok húrján
mért vágytok mindennap másik nő után?
Hisz ott áll mellettetek, kit a sors elrendelt
ki jóban-rosszban megbecsül talán.

Miért tiporjátok gyönge fájó szívét
felajzott vágyakért pőrén, ostobán?
Tönkretéve minden vágyat és szerelmet
s cserébe kapjátok a társas magányt.

És ha egyszer végül egyedül maradtok
nyüszítve, sírtok mint kóbor kutyák
pedig ti tettétek tönkre ami szép volt!
Mért nem értitek meg?Nincsenek csodák!

Én továbbra is szeretlek,
ezt hidd, el nekem kérlek.
Hogy nélküled csak szenvedek,
s törölöm szemeimről a könnyeket,
pedig meg sem érdemled,
hiszen ok nélkül itt hagytál engem!

Miért mentél el,
még nem neveltél fel?
Pedig szükségem lenne Rád,
drága jó Anyukám,
hiszen magamra hagyott Apukám
amikor Te lehunytad két szemed,
így Nővérednek jár a köszönet,
hogy felnevelt engem,
s megtett értem mindent,
amit csak lehetett,
ilyen az, Akiből ömlik a szeretet!