Kopott házak közt ácsorog a sarkon
egy szegény koldus ki halkan kéreget,
rongyos ruháját megvetően nézik
meg sem sajnálják már az emberek.

Könnyező szemekkel tekintget széjjel.
Segítsenek rajtam! Kérem! Emberek!
Rongyos kalapját fél kezében tartja
s esdeklő szemekkel halkan kéreget.

Alig van ember, aki megsajnálja
de az én szívem majd megszakad!
S pár forintot dobok rongyos kalapjába
pedig már nékem is alig maradt.

Istenem! Látod mily gyarló az ember?
Minél több van néki annál gonoszabb!
Miközben értékes kincseket harácsol
a szegény koldusnak egy forintot sem ad.

Csak aki annyira szegény és kifosztott,
csak az értheti meg mások nyomorát,
s ki kifosztott lelkében maga is oly koldus
Csak az értheti meg mások bánatát!

Szegény Anyám! Már oly régen láttam
pedig oly sokat gondolok reá,
lehunyt szemekkel magam előtt látom
arcának kedves, szelíd mosolyát.

Látom ahogy épp tipeg elébem
lágy szellő borzolja őszülő haját,
s fülemben most is olyan tisztán hallom
szavait, mintha most mondaná.

Hallom hogy mondja: vigyázz magadra!
Féltő szemében bágyadt fény ragyog
míg reám tekint és dolgos kezével
végigsimítja homlokom.

Hálás szívvel köszönöm néki
mindazt, mit értem áldozott
s arcára lágy csókot lehelve
fájó szívvel útnak indulok.

Földet ért az angyal szárnya melegéből
Kiszórta sűrű bánat hamuját
Fényszikra tört harmattá az úton
Valahol a világban egy csendes délután.

A kibomló fájdalomtól,dallá olvadt a
Madarak vézna törékeny lába,majd a
Megfagyott a tengerek fölött
A tűzforró kékség alakváltozása.

Éhes,elhagyott gyermek sikolt hiába,pedig
Isten tenyere nyitott búban, kínban,könnyek között.
Amit elvesz most a jelen öröméből
Holnap, halálod után,barátként,lágyan rád köszön.

Szüntelen némaság ejt rabul engem
Tekintettemben örök magány
A szavakat rég összeszedtem
Hátha elfojtja bennem a halál!
Keserű íze van minden hangnak
Mely torkomban alszik éjszakákon át
Neki rohannék egy penészes falnak
Csak hogy újra csókolhassam a szád
Hallgatok, míg lehet! Félek
Ha nem ezt teszem,
Elveszítelek először téged
Majd elveszítem végleg az eszem
Az őrülettel ülünk itt csendben
Nézzük egymást szüntelen
Egy elvarázsolt cseresznyés kertben
Melyben tátong egy bús verem
Szótlan vagyok már napok óta
Pedig neved suttogására készülök
Rég óta vágyom egy szóra
De ha kimondom, megszédülök
Így hallgatok, míg lehet! Reménykedem
Hogy nem öl meg a bús magány
Hogy egyszer megtalálom helyem
Hogy viszont szeret az a barna lány

Nem jön a tavasz hiába várjuk
pedig úgy vágyom már a kék eget,
napfény sem ragyog hiába várjuk,
hisz eltakarják tőlünk a fellegek

Én úgy szeretném ha nap sütne az égen
s bearanyozna minden kis szobát,
meleget árasztva mindenki szívébe
elsöpörve mindenki búját, bánatát.

Ne legyen többé se harag, se bánat,
hisz szenvedtünk mi már éppen eleget!
Istenem! Hozz már napfényt is a földre!
Hadd melegítse fel a szíveket!

Ragyogj be mindent fénylő sugaraddal!
Gyógyítsd meg végre a gonosz lelkeket!
Hadd legyen húsvét szerte a világon,
s legyen mindenkinek áldott ünnepe!