Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!

Eltűntél!Hol vagy?Merre jársz most?
Rég nem láttam az arcodat.
Már csak a ködös,sűrű éjben
hallom még néha a hangodat.

Hiányzol !Vajon merre jársz most?
Eszedbe jutok néha még?
Jut e még számomra egy jó szó?
Egyetlen forró ölelés?

Akarlak !,De nem foglak keresni!
Nem alázkodom meg senkinek!
Megtört szívem száz sebből vérzik,
már nem tudod összetörni sem.

Úgy várlak,mint a tűz a szikrát,
melytől sziszegve lángra kap,
De ha te nem jössz,nem foglak keresni!
Eltűnök mint a zivatar.

Félhomályban üldögélek,
hozzám halkan szól a csend,
itt most csendben van a lélek,
fejemben honol a rend.

Szárnyakat bont gondolatom,
járom csillagutamat.
Igaz álom, vagy valóság
teljesíti vágyamat?

Félelmek és rút rémképek
nem feszítik agyamat,
csendnek hangja andalító,
elhagyom tudatomat.

Fény ösvénye szólít engem:
Utamat Neked adom,
lépj rá bátran, nem kell félned,
itt örök a nyugalom!

Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,
hó lepte már be a lépteid nyomát,
nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,
nem látom többé arcod mosolyát.

Tegnap még azt hittem te hozod el nékem
a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,
s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,
úgy láttam arcod szelíd mosolyát.

Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,
tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,
mára hideg tél lett elborult az ég is,
még az édes méz is olyan keserű.

Nem várok rád többé,nem tudok remélni,
bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,
te voltál nekem a legszebb tévedésem,
szívemben örökké ott él a neved.

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.