Szeretnék már másfelé nézni,
De szemem vonzza ez a kép.
Szeretnék végre megnyugodni,
Hogy engedjen fel már a jég.
Nézem az arcod. Mosolyogsz rám,
Szemed vidáman rám tekint.
Mintha jósként jövőbe látnál
Törékeny ujjad búcsút int.
A szívem elszorul megint.

Ha az ókorban éltél volna,
S viselsz tógát és bőrsarut,
Megvívtál volna Góliáttal,
Vagy Lehelként döngetsz kaput.
Átkelsz a hegyen Hannibállal,
Felfedezed Amerikát.
Senki szigetén kincset lelsz és
Legyőzöd a spanyol bikát.
Megnyertél volna száz csatát.

De te az újkorban születtél.
Jetek hasítják az eget.
Computer volt a te világod,
És popzene az életed.
Mégis, lehettél volna győztes,
Tudós, tűzoltó, vagy tanár,
Vagy mérnök apád nyomdokán,
Ha nem lett volna lehetetlen,
A kis fehér port tenyeredben
Legyőzni egy nap hajnalán?

S így: Emlék lettél Unokám.

Kétségekkel teli, halk pillanat,
amikor már szeretni félek
kizáródnak a vágyak és remények!
Te mégis közelebb lépsz...
S bennem rebben a lélek!

Bűvös láng lobban a csendben
bekerit, vonz, melegit,
fényörvényként elnyel
érintesz....s engedek.
Túl időn és téren
valami ősi szenvedéllyel
csókolunk.
S a pillanat varázsának
fogságában
Te és Én
eggyek vagyunk!

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.

Buli a lebujban, mindenféle egyed.
Egymásra vadászó éhes-sóvár nemek.
Nyoma sincs a napi taposómalomnak,
Hétvégi este van, isznak szórakoznak.
A rexasztal körül tucatnyi fiatal.
Koccannak a golyók, éles a viadal.
A vezérféléjük szól egy bölcset néha,
S illik röhögcsélni a gyenge poénra.
Boros kólák bőven asztalon és fejben,
Vígan lubickolnak a dicső jelenben.
Magányos öregúr iszik a sarokba,
Barázdáit eke is szánthatta volna.
Üveges szem az üvegen, felejtené a bút,
Nehéz lesz- ő már megért egy háborút.
Szép számmal itt lazít a középkorosztály.
Néhány ital ára nem oszt nem szoroz már.
Épp most érkezett egy csacska fruska falka.
Látszik, egyik-másik kapható kalandra.
A pultnál festett hölgy a semmibe réved,
Pénzes gavallért vár, hátha erre téved.
Örömet ad pénzért. Nem hobbiból teszi.
Az állása megszűnt, de nem úgy a rezsi.
De félre a nyűggel, dübörög a zene.
A kikapcsolódás létfokú eleme.
A hangfalak előtt páran már táncolnak.
Rajtuk felbuzdulva többen párt alkotnak.
Már váltott a naptár lassan hajnalodik,
Az egész társaság összekapaszkodik.
Önkívületrítus, extáziskábulat,
Kikapcsolni mindent, ha az ember mulat.
Sajnos az éjszaka gyorsan tovaröppen,
Mindenki fáradtan mégis feltöltötten,
Indulnak pihenni oldottan dalolva.
Hétfőn aztán újra taposómalomba.

Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
Peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
S kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos-szellő-lágyan,
Ott hol kő a párnám s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
Megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
Mozdulattal, lelkemből tört, élénk
Márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
Az éjszaka-lányt nap hangulatra,
S a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte,
Bűz bugyrából, diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög súlytól fájón nem görnyedve,
Lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
Lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
Ő sziromkézzel fanyűvők nyomán magot hintő,
Önzőn megbocsájtó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
Álmot író jóságtollú költő.
Reményt, s harmóniát agyagként én megformálom,
Sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
Szűzként szenvedőknek igazságot
Adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben,
Nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
Mesterségét, remekét mind csodás.

Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
Mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
Parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése.
Vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
Rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
Annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
Gyapjúm ölhetné rút didergését,
Vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem,
Fénynek hitét fekete éjbe, a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
Saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
Belül sem farkas, csak bárány voltam.