Idő 
Értékelés 
Értékelés [pamflet]
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Egyazon világban bolondok és bölcsek,
egy földön éltek, mint a hegyek és völgyek.
Egymást erősítve alkottak ők párost,
így hozták létre a ma ismert világot.
Teltek és múltak a történelmi évek,
az időtől a bölcsek sem lettek szépek.
A bolondok okoskodtak néha olykor,
kacagtak is a bölcsek rajtuk, jó sokszor.
A bölcsek bolondoztak néha a szóval,
a nép elhalmozta őket minden jóval.
Ám voltak bolondok, kik irigyen nézték,
arcukra fagyott a vigyorgó kevélység.
A király bolondja volt mindegyik aljas,
ostoba tányérnyaló, vakbuzgó talpas.
Fejüket összedugva eszüket űzték,
miként is álljanak bosszút a bölcs csürhén.
- Álljunk a király elé, mondjunk verseket! -
Így szól erre a főbolond: - Az nem lehet!
A bölcsek izmosak a kimondott szóban.
Törjétek fejetek ti ostobák, jobban!
Használjátok a fejetek, bolond barmok,
ha ellenük valaha győzni akartok!
Saját pályánkon kell megvívni a csatát,
azt a sok nagyokost kell hozzánk csalni át.
Erőben, elszántságban mi vagyunk jobbak,
s bátrabbak mint a vén, nagyagyú félholtak.
Lássuk, ki is használja jobban a fejét?
Legyen az ősi föld elhagyása a tét.
Végül is a tétben egységre jutottak,
nekiveselkedtek hát a feladatnak.
- Nos, ha oly bátrak és okosak a bölcsek,
lássuk, ahogy aggyal a kapun betörnek.
Röhög a főbolond, ki ezt kiagyalta,
bolondok közt is gaz, ármánykodó fajta.
- Menjünk királyunkhoz, legyen Ő a bíró,
ki bolondok közt a hatalommal bíró! -
Előadják sunyin, mélységes keservük,
áruló bölcseknek, mi is titkos tervük:
Aláásni gyáván királyuk hatalmát,
versekkel zavarva népének nyugalmát.
- Mi királyhű hívek, - szólal a főkolomp -
mi fogjuk óvni a trónt: az összes bolond!
Kihívjuk majd vetélkedni a sok bölcset,
a vesztes elhagyja a királyi földet.
Bólogat a király, - Úgy legyen hát! - monda.
- Menjen tüstént a fő-okosért egy szolga!
Hozzák menten elém, hadd lám csak a gyávát,
ki ily aljas módon kijátssza királyát.
Rohan a szolga, papucsát is elhagyva,
szalad házról-házra a bölcset kutatva.
Alkonyodik már, mire végre megleli,
félholtan pihegve így könyörög neki.
- Kövess jó uram, a palotába menten,
mert különben fejem bizonyost elvesztem!
Haragos a király, látni akar téged,
reggeltől hallgatja a bolond beszédet.
A trónteremben habzik a király szája,
dühöng, csapkod, miközben a bölcset várja.
- Hogy merészelted megváratni királyod?
Ki vagy te senki? - már beléptekor ráront.
- Lázítod a népem holmi gaz versekkel?
Koronámra törsz, nagyra tartott eszeddel?
Lássuk csak, mire mész e hatalmas gőggel,
ha bolondjaim sem bírod majd erővel.
Halljad hát szavamban a királyi törvényt!
Bolondjaim nem tűrve az agyas önkényt,
párbajra hívnak fel reggel minden bölcset,
és tétként: a vesztes elhagyja e földet!
Íme a feladat, mi a párbaj tárgya.
Egy nagy tölgyfakapu vezet a kincstárba,
ezt kell majd, pusztán fejetekkel kinyitni.
Nem lehet magatokkal semmit se vinni!
Szólottam hát, s van-é valakinél kérdés?
- Nincs uram - szólott a bölcs - pusztán egy kérés.
A kapun ne legyen rajta a vaslakat,
ésszel emelni nem arányos feladat.
- Rendben! - bólintott a király nagy kegyesen -
reggel mindegyikőtök legyen ott helyben.
Nem fogadok el semmiféle kifogást,
sem pedig nemtelen gyáva visszakozást!
Ezzel a király visszavonult lakába,
a két küzdő felet otthagyva magára.
A bölcsek követe csendben aludni tért,
a főbolond szalajtott a barátokért.
A bolondok egész éjjel csak mulattak,
bölcseket gúnyolva, röhögve vigadtak.
Így reggelre kelve nagy eszük elszállott,
kunkorodni látták az egész világot.
Eljött hát a párbajra kijelölt óra,
a nép királya felállt egy végső szóra.
- Kik titeket rontanak verssel, gondokkal,
megküzdenek a királyi bolondokkal!
A küzdelmet most a kihívó fél kezdi!
Cél a kincstár tölgyfaajtaját bevenni!
Lakat nélkül csak masszív faretesz tartja.
Csak a fejeteket használjátok... Rajta! -
- Éljen a király! - rohant rá a főbolond,
de már a küszöb előtt csúful fölbotolt.
Követve őt, fejjel-neki egyre s másra,
mint a kecskék, felkenődtek a deszkára.
Végül mindegyikük púptól vérző fejjel,
elterült a földön, mint a placcsant tejfel.
Számukra az első felvonásnak vége.
Ki tudja, hogy a győzelemhez elég-e.
Most minden egyes szem a bölcseket várja,
hallik, ahogy a légy szárnyait kitárja.
Néma a nép, lélegzetét visszafojtja,
a király nagyot nyel, kiszáradt a torka.
- Khm... - kezdé a király - következnek a bölcsek!
Ha a kapu győz, mindőtöket megöllek!
Csak így lehetek királyként igazságos! -
Szemében fény lobog, gonosz és álságos.
E szók után, trónusába visszaülve,
gúnyos arccal tekint a körön kívülre.
A legfőbb bölcs lassan feláll... szótalanul,
köpenye ujjára por és nap fénye hull.
Pisszenés se hallik, ahogy odalépe,
a tölgyfaajtóval farkasszemet nézve.
Szemével a vén fát végig simította,
ahogyan asztalos apja tanította.
Valaha egykoron, olyan nagyon régen,
apja gyalulta e deszkát, nagy serényen.
De ki emlékszik rá? Senkit fel se lelhet,
hogy e rideg fának ki adta a lelket.
Letérdelt itt hát, hol népe lelkét őrzik,
hol elődeinek sok szép verse rejlik.
E száz éves kapu őrzi mind e kincset,
és homlokával lenyomta a kilincset...
Pest-Buda 2012. június 4.
Az idő felettem őrködött,
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.
Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.
Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.
Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.
Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.
Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.
Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.
Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.
Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.
Kéz a kézben lépünk a part menti tájon,
Lágy fuvallat játszik a nádasvilágon.
A szívem a nyugalmat megleli nyomban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Hajó ringat minket a selymes víz hátán,
Csillagokat nézzük a holdvilág árnyán.
Lelkem lelkeddel eggyé olvad a csókban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Nincsen rá szó, se pontos definíció,
De minden szívdobbanásod nekem való.
Lelked bennem marad, a vágy olthatatlan,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Ha sötét vihar jön, akár elfogy a fény,
Pillantásodból életre kel a remény.
Élet zenéje bennünk születik, lobban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Siófok, 2025. június 27. - Gránicz Éva
Lágy fuvallat játszik a nádasvilágon.
A szívem a nyugalmat megleli nyomban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Hajó ringat minket a selymes víz hátán,
Csillagokat nézzük a holdvilág árnyán.
Lelkem lelkeddel eggyé olvad a csókban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Nincsen rá szó, se pontos definíció,
De minden szívdobbanásod nekem való.
Lelked bennem marad, a vágy olthatatlan,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Ha sötét vihar jön, akár elfogy a fény,
Pillantásodból életre kel a remény.
Élet zenéje bennünk születik, lobban,
Arra gondolok, ami a Ré és a Fá között van.
Siófok, 2025. június 27. - Gránicz Éva
Leszoktál-e ülni néha gondolkodni?
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?
Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?
Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?
Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?
Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?
Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?
Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.
Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?
Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?
Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.
Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?
Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?
Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.
Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?
Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.
Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.
Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.
Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?
Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?
Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?
Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?
Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?
Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?
Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.
Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?
Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?
Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.
Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?
Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?
Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.
Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?
Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.
Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.
Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.
Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.
(bokorrímes)
Mint a méhdongásnak harsanása, az életem ily’ zajjal rohant le engem,
Az óta már volt sok-sok rohama, de éppen, az életem untatott engem.
Sokszor jelent meg egy-egy vad és nagyon zúgó darázsraj… ők is, mind csak engem...
(Kínai forma - „Vágyódás délre”: "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa)
Lét!
Mért nem szép? Miért sötét,
Monoton,
Unott, vaksötét…
Búg,
Zúg a lét... beléd is rúg.
Megunt már...
Szépet mért nem súg?
*
(TANQ)
Nem sok szép ért, annál
Több lélektaposó élmény!
Ó, a körülmények!
Hullnak már fáradt levelek
Eltapossák az emberek.
Életem, bennem csak
Rohant, taposott, legázolt!
Ó, a körülmények!
Mindig siető tömegek...
Így az erdő nem nőhet meg.
*
Hiába akartam
Mást, ha nem voltak lehetők!
Ó, a körülmények!
Korhadó fák alatt avar,
Egy faj természetet zavar.
*
Az élet persze, így
Is haladt, már meg múlóban…
Ó, a körülmények!
Szomorú perc, sír az élő,
Nyugalmat, békét remélő.
*
Élet-nyártemető
Miben hetvenesen… élek!
Ó, a körülmények!
Azért még nincs minden veszve,
Egész világ eltemetve...
*
Múltam, oly’ ismerős,
Halál meg halk zenét játszik…
Ó, a körülmények!
Kaszás simítja a csendet,
Tájnak nyugalmat teremtett.
*
Volt ám sokszor, hogy a jó... csoportokban sunnyogott felém,
A vége meg szinte mindig az lett, hogy nem hatoltak belém.
Én még reménykedek...csak egy kicsit adjatok… üvölteném!
(Kínai forma - „Vágyódás délre”: "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa)
Volt...
De mi? Az élet csak bolt...
Kapsz... fizess!
Remény még nem holt...
Jó!?
Keres, mint a rossz kopó...
Remény él...
Hívom... rossz-halló.
Vecsés, 2018. július 5. – Szabadka, 2018. augusztus 28. – Mórahalom, 2018. augusztus 24. –Kustra Ferenc, a verset és a HIAQ –kat én írtam, a kínai formákat, Jurisin Szőke Margit, míg a TANQ versek Farkas Tekla munkája.
Mint a méhdongásnak harsanása, az életem ily’ zajjal rohant le engem,
Az óta már volt sok-sok rohama, de éppen, az életem untatott engem.
Sokszor jelent meg egy-egy vad és nagyon zúgó darázsraj… ők is, mind csak engem...
(Kínai forma - „Vágyódás délre”: "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa)
Lét!
Mért nem szép? Miért sötét,
Monoton,
Unott, vaksötét…
Búg,
Zúg a lét... beléd is rúg.
Megunt már...
Szépet mért nem súg?
*
(TANQ)
Nem sok szép ért, annál
Több lélektaposó élmény!
Ó, a körülmények!
Hullnak már fáradt levelek
Eltapossák az emberek.
Életem, bennem csak
Rohant, taposott, legázolt!
Ó, a körülmények!
Mindig siető tömegek...
Így az erdő nem nőhet meg.
*
Hiába akartam
Mást, ha nem voltak lehetők!
Ó, a körülmények!
Korhadó fák alatt avar,
Egy faj természetet zavar.
*
Az élet persze, így
Is haladt, már meg múlóban…
Ó, a körülmények!
Szomorú perc, sír az élő,
Nyugalmat, békét remélő.
*
Élet-nyártemető
Miben hetvenesen… élek!
Ó, a körülmények!
Azért még nincs minden veszve,
Egész világ eltemetve...
*
Múltam, oly’ ismerős,
Halál meg halk zenét játszik…
Ó, a körülmények!
Kaszás simítja a csendet,
Tájnak nyugalmat teremtett.
*
Volt ám sokszor, hogy a jó... csoportokban sunnyogott felém,
A vége meg szinte mindig az lett, hogy nem hatoltak belém.
Én még reménykedek...csak egy kicsit adjatok… üvölteném!
(Kínai forma - „Vágyódás délre”: "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa)
Volt...
De mi? Az élet csak bolt...
Kapsz... fizess!
Remény még nem holt...
Jó!?
Keres, mint a rossz kopó...
Remény él...
Hívom... rossz-halló.
Vecsés, 2018. július 5. – Szabadka, 2018. augusztus 28. – Mórahalom, 2018. augusztus 24. –Kustra Ferenc, a verset és a HIAQ –kat én írtam, a kínai formákat, Jurisin Szőke Margit, míg a TANQ versek Farkas Tekla munkája.
