Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.

Kályha tőznél melegszenek
A vacogó kihűlt lelkek.

Hűvös napok vissza tértek,
Fák ágai elvetéltek.
A levelek földet értek,
Megágyaztak már a télnek.

Nyargalászik a fagy szele,
Elkopik az ősznek nyele.
Lassan hó hull majd a földre,
Olyan lesz mint angyal röpte.

Lágy-hófehér mennynek tükre
Tisztulást hoz a szívekre.

Az élet harcra tanítva rettegtet,
A félelem vaksötétben remegtet.
A szeretet föltehetően egy angyaltól ered,
A gyűlölet meg a démonból dühödten rád mered?!
Ha holdfény süt reád, és a nyugalom örvényin baktatsz,
Nézelődsz, sötétben nem látsz, jobb híján felhőket vallatsz…

Boszorkányokat, a gonoszokat, hogy lehet elgáncsolni?
A meghalt, eltűnt hősöket hogyan lehet felmagasztalni?
Pedig ez benne van az új, a modern jövőképbe,
Nem bánnád tudni, mi várható még a modern létbe?
A mai lét szinte könnybe fulladt mosoly…
Közben azt sulykolják neked, ez nem komoly.

Ha mögötted elhagyva, elárvult a kárhozat,
Előtted meg, csodás lesz a nyílt jövő varázslat,
Akkor az életed még rendes kerékvágásba is kerülhet,
Élted a nagy boldogságban, mint a nagy Alföld, úgy elterülhet!

Töredezett jövőképnek balsors a látnoka,
Balszerencse a tűzetlenség hűlt zsarátnoka…
Értékelted már, hogy mi az, mi lehet, mi jövőben elveszhet?
Már a közömbösség a vigaszod? Lehet, hogy a lét megveszhet?

Vecsés, 2014. május 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Laposodik Napnak íve,
Fakuló a világ színe.
Rozsdás a táj, zord a szíve,
Jó időnek fogy a híre.
Milyen lesz a termény íze?

Puttonyból a szőlő nektár
Fahordóban új bort pesztrál.
Dús földeken tart a leltár,
Vetésre vár néhány hektár.
Langyos idő lesz a mentsvár.

Fákat rázza a kevély szél,
Csörögve hull tépett levél.
Az avarban gomba henyél,
Gyűjtögesd, és jókat egyél,
Ám kalapjával résen legyél!

Bár fák levele tarka, tépett;
Indián nyár vissza lépett.
Felhők közül Nap felfénylett,
Sárgít a tök, magja érett.
Ősz emberrel együtt érzett.

Vénasszonyok padra ülnek,
Szép színekben megfürödnek.
Hó végéig gyönyörködnek,
Míg a szentek el nem jönnek,
S hullanak a fagyos könnyek.

De addig a serény ember
Munkálkodik - vagy ezerrel,
Spájz és pince telik tettel,
Maggal, lével friss gyümölccsel,
Áldott földből szeretettel.

Mire zord jég felhőt dermeszt,
A hideg szél havat gerjeszt.
Fáradt ember álmot erjeszt...
Földben a mag tavaszt fejleszt,
Megújhódást titkon termeszt.

Csillog a reggel,
Nedves avaron siklik
Narancsos pára.

Fák törzsén moha
Zöldje élénken virít.
Vizet lefetyel.

Leveleken gyöngy,
Izzó bogyós bokrokon.
Napsugár-törés.

Nyirkos erdő
Gőzölgő illata száll.
Elmúlás árnya.

Higított égen
Ultramarín folt tárul.
Napnak ablaka.

Ősz lelke ragyog,
Fénylő színekben pompáz.
Szép látványt arat.