Ha kell, könnyezve nevess,
ha kell, nevetve sírj,
ha kell, könnyekkel szeress,
s ha kell, könnyeddel írj.

Ha kell, nézz fel az égre,
ha kell, áldozd a jót,
ha kell, borulj a földre,
s ha kell, mondj egy jó szót.

Ha kell, hullasd a könnyed,
ha kell, kedvre deríts,
ha kell, töröld a könnyet,
s ha kell, szívből segíts.

Ha kell, tanulj meg adni,
ha kell, oszd meg a jót,
ha kell, tanulj meg kapni,
s ha kell, fogadd a szót.

Ha kell, állj meg egy percre,
ha kell, biztass reményt,
ha kell, könnyes szemekkel
hívd és öleld a Fényt.

Ha kell, simogass lelket,
ha kell, szívet gyógyíts,
hogy test-lélek-szellemet,
ha kell, Mennybe repíts.

E két szó mit jelent?
Csupán multat s jelent.
Mi a különbség, érted?
Ha magyar vagy, megérzed.

Otthon vagyok én a Duna, Tisza táján,
Dunántúli lankán, Hortobágy pusztáján.
Ifjúság emléke, kis falum harangja
Az otthont idézi. Ideszáll a hangja,
Mikor képzeletben odahaza járok,
S hullanak, hullanak az akácvirágok.

Itthon vagyok én e távoli világban,
Napégett vidéken, hol hazát találtam.
Pálmafák a kertben, hibiszkusz virágzik,
A nap sugarával tenger habja játszik.
Ez az itthon, ahol családot neveltem,
Egy élet emléke ide köt már engem.

Repülnek az évek, mint a tűnő álmok,
Otthon már csak néha álmaimban járok.
Itthon vagyok én e napsütötte tájon,
Csak szép anyanyelvem hiányolom fájón.
Koptatja az idő, felejtés és közöny.,
Sokan vállat vonnak, de én megköszönöm
Azt hogy magyar nyelvem, szívedre karoltál,
Kettős életemben irányadó voltál.

"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását."
Mikes Kelemenként írok, egyre írok,
Szép magyar szavakkal telnek a papírok,
De én nem levélben öntöm a szívem ki,
Verset írok, pedig nem olvassa senki.
Őrzöm a magyar szót e kincsesládába,
Néha előveszem s könnyem hullik rája.

Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!

Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,
hó lepte már be a lépteid nyomát,
nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,
nem látom többé arcod mosolyát.

Tegnap még azt hittem te hozod el nékem
a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,
s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,
úgy láttam arcod szelíd mosolyát.

Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,
tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,
mára hideg tél lett elborult az ég is,
még az édes méz is olyan keserű.

Nem várok rád többé,nem tudok remélni,
bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,
te voltál nekem a legszebb tévedésem,
szívemben örökké ott él a neved.

Tiszteletre mélto eme farkaskutya hös tette,
Holott a falu amit megmentett megvetette,
Számkivetett volt Nome falvában fajtája miatt,
Ám mindenki talál igaz barátokat.

Legendás nevéhez legendás höstette párosul,
Hogy mit tett arrol irhatnék számtalanul,
Ö élete kockáztatásával sok beteg kisgyerek életét mentette meg,
S ezért szobra elött mindenki tiszteleg.

Háromszáz mértföldes uttal ö életét kockáztatta,
Hogy ö mire vállakzott nagyon is tudta,
Szivemben él még ma is elmléke,
ezért készült eme kis versike.