Idő 
Értékelés 
Értékelés …az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Szél fuvolája
Levelet játszva
Perdülő táncra
Hívja el.
Forog serényen
Levél a szélben
Aranyló fényben
Csillan fel.
Színekkel telve
Tarka lomb zegve
Gyermek nevetve
Libben el.
Kacag a lelke
Pirul hevülve
Avarra esve
Elpihen.
Levelet játszva
Perdülő táncra
Hívja el.
Forog serényen
Levél a szélben
Aranyló fényben
Csillan fel.
Színekkel telve
Tarka lomb zegve
Gyermek nevetve
Libben el.
Kacag a lelke
Pirul hevülve
Avarra esve
Elpihen.
Sok mondanivalója nincs ennek a versnek
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek
Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak
Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.
Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében
Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.
Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.
Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.
Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség
Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség
Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.
Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.
Mindent a pénz ural, feketén és fehéren
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.
Nem tartozok az árulóknak revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek
Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak
Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.
Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében
Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.
Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.
Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.
Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség
Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség
Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.
Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.
Mindent a pénz ural, feketén és fehéren
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.
Nem tartozok az árulóknak revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.
Hétköznapi pszichológiában az irigyekről…
(Pszichológiai szakversszak)
Vannak, kik mosolyogva rám néznek, de arc nem kiséri a mosolyt,
Vannak kiknek közben arcán meglátszik az indulatos lélektorzulás.
Akarattal álfényt árasztnak, de megtévesztő, mert idegen mosolyt
látni,
Amiről lelátszik a torzulásban, a rosszindulat, az irigység támadás…
Az irigyek különleges faj, mert a másé okoz nála utánzás mosolyt!
*
(leoninus trió)
Rám nevet ő, de az arca mögött remegés kavarog, mosolyát, ha figyelném, látnám, az indulat lobog.
Torz mosolyok világa ez, álarcot ölt, aki gyűlöl, s benn a tekintet üzen, bársonytalan, rideg űrből.
Irigy ember olyan, hogy más örömére árnyat vet, ám ha követni próbál, hamisan nevet.
Vecsés, 2025. június 15. – Siófok, 2025. június 24. -Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősként ifj. „Fehér Sándor azonos c. verse” átirataként, a szerző engedélyével. A szakversszakot én írtam. A leoninus triót, szerző és poéta társam: Gránicz Éva írta.
(Pszichológiai szakversszak)
Vannak, kik mosolyogva rám néznek, de arc nem kiséri a mosolyt,
Vannak kiknek közben arcán meglátszik az indulatos lélektorzulás.
Akarattal álfényt árasztnak, de megtévesztő, mert idegen mosolyt
látni,
Amiről lelátszik a torzulásban, a rosszindulat, az irigység támadás…
Az irigyek különleges faj, mert a másé okoz nála utánzás mosolyt!
*
(leoninus trió)
Rám nevet ő, de az arca mögött remegés kavarog, mosolyát, ha figyelném, látnám, az indulat lobog.
Torz mosolyok világa ez, álarcot ölt, aki gyűlöl, s benn a tekintet üzen, bársonytalan, rideg űrből.
Irigy ember olyan, hogy más örömére árnyat vet, ám ha követni próbál, hamisan nevet.
Vecsés, 2025. június 15. – Siófok, 2025. június 24. -Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősként ifj. „Fehér Sándor azonos c. verse” átirataként, a szerző engedélyével. A szakversszakot én írtam. A leoninus triót, szerző és poéta társam: Gránicz Éva írta.
A mesélő csönd,
Kifinomul, hallgatag.
Minden nesztelen
(OXIMORON)
A csönd maga lehet a nagy-hangtalan semmi,
Hogy nem legyen unalmas, zajt kell beszerezni...
(10 szavas)
Az igazi csönd hagyja, nap-sugarát,
Megvilágítani a szoba, lebegő porát!
*
A csönd lehet a békesség fő tényezője,
A csönd lehet a béke, kinevezett őre.
A csönd lehet eszköz a neszek figyeléséhez,
A csönd lehet eszköz a neszek leküzdéséhez.
(OXIMORON – 3 soros-zárttükrös –ben)
A teremtő csönd nem tűri a ló pata kopogását a homokban,
Lovat gyorsan elküldi, így ló pata zaja sem marad a nyomokban…
A teremtő csönd nem tűri a ló pata kopogását a homokban.
(OXIMORON bokorrímben)
Az óvó csönd harcba száll egy pici nyekkenéssel is,
Süvöltő sziréna inzultusát viseli mégis…
Bombázók jönnek, életmentés a legelső… csakis
*
A szeretetteljes csönd, nem rendelkezik jéghideg formalitással,
A szeretetteljes csönd, nincs töltve utálattal, csak odaadással...
A szeretetteljes csönd, olyan, mint egy jó-barát, nem tévelyeg mással.
Az erdei csönd a napsütötte gyönyörűség,
Ha a bagoly alszik, és nem huhog, az már elég…
Az őz is csak áll, néz, a csönd neki is tán' szépség.
A tóparton a horgász és a gém is, halkan-csöndben ücsörög,
Mindketten halra vadásznak, a vágyuk majd' hangosan dübörög,
A gém a fűzfa ágán, horgász alatta, alva elücsörög.
A csönd maga a nyugalom, ha erdei padon ülve mélán hallgatjuk,
A közbeszóló madárrikoltás meg segít is, így talán megfoghatjuk…
(OXIMORON)
A csönd jó halk, mint egy néma kacsa és várja égi jutalmát,
A készülő felhőzet közt villám lángol, küldi csattanását!
A csönd elázva csak néz, nem érti, miért érdemli a sorsát!
*
A csönd, fekete estén fölül a lovára és körbejárja az időtlen birtokát...
Nagyon fölmérgeli a vonító kutya, pedig csak fontoskodva őrzi a háztáját…
A jó-érzésű csönd sajnálkozva, néma-halkan zokog a temetésen,
És bánatát csak fokozza a koporsóra zuhanó röggel az élen,
Rézfúvósok rikoltó zenéje, nem egy finom altatódal… mi vétlen.
A front csöndje a közeledő halál harmonikus zenéje,
Ha lecsap az akna, már költözik is messze, ez nem kenyérje…
A baj, akkor inzultál váratlanul, ha a csönd eluralja az agyat,
Fel is lép, ha hazafelé a kirakatban nem ismered meg magadat.
Hidegét hozza a tél fagyos-havas csöndje,
Mi hangosan hógolyózhatunk ökörködve.
A csönd és én, gondolhatjuk, hogy a monoton, hallható zaj véletlen?
Vonatozva… sínvég kattogva eléri nálam, hogy a csend kéretlen?
*
A szerető csönd
Gyengéd-halkan beborít.
Hallgatag magány?
Vecsés, 2018. október 19. – Kustra Ferenc József
Kifinomul, hallgatag.
Minden nesztelen
(OXIMORON)
A csönd maga lehet a nagy-hangtalan semmi,
Hogy nem legyen unalmas, zajt kell beszerezni...
(10 szavas)
Az igazi csönd hagyja, nap-sugarát,
Megvilágítani a szoba, lebegő porát!
*
A csönd lehet a békesség fő tényezője,
A csönd lehet a béke, kinevezett őre.
A csönd lehet eszköz a neszek figyeléséhez,
A csönd lehet eszköz a neszek leküzdéséhez.
(OXIMORON – 3 soros-zárttükrös –ben)
A teremtő csönd nem tűri a ló pata kopogását a homokban,
Lovat gyorsan elküldi, így ló pata zaja sem marad a nyomokban…
A teremtő csönd nem tűri a ló pata kopogását a homokban.
(OXIMORON bokorrímben)
Az óvó csönd harcba száll egy pici nyekkenéssel is,
Süvöltő sziréna inzultusát viseli mégis…
Bombázók jönnek, életmentés a legelső… csakis
*
A szeretetteljes csönd, nem rendelkezik jéghideg formalitással,
A szeretetteljes csönd, nincs töltve utálattal, csak odaadással...
A szeretetteljes csönd, olyan, mint egy jó-barát, nem tévelyeg mással.
Az erdei csönd a napsütötte gyönyörűség,
Ha a bagoly alszik, és nem huhog, az már elég…
Az őz is csak áll, néz, a csönd neki is tán' szépség.
A tóparton a horgász és a gém is, halkan-csöndben ücsörög,
Mindketten halra vadásznak, a vágyuk majd' hangosan dübörög,
A gém a fűzfa ágán, horgász alatta, alva elücsörög.
A csönd maga a nyugalom, ha erdei padon ülve mélán hallgatjuk,
A közbeszóló madárrikoltás meg segít is, így talán megfoghatjuk…
(OXIMORON)
A csönd jó halk, mint egy néma kacsa és várja égi jutalmát,
A készülő felhőzet közt villám lángol, küldi csattanását!
A csönd elázva csak néz, nem érti, miért érdemli a sorsát!
*
A csönd, fekete estén fölül a lovára és körbejárja az időtlen birtokát...
Nagyon fölmérgeli a vonító kutya, pedig csak fontoskodva őrzi a háztáját…
A jó-érzésű csönd sajnálkozva, néma-halkan zokog a temetésen,
És bánatát csak fokozza a koporsóra zuhanó röggel az élen,
Rézfúvósok rikoltó zenéje, nem egy finom altatódal… mi vétlen.
A front csöndje a közeledő halál harmonikus zenéje,
Ha lecsap az akna, már költözik is messze, ez nem kenyérje…
A baj, akkor inzultál váratlanul, ha a csönd eluralja az agyat,
Fel is lép, ha hazafelé a kirakatban nem ismered meg magadat.
Hidegét hozza a tél fagyos-havas csöndje,
Mi hangosan hógolyózhatunk ökörködve.
A csönd és én, gondolhatjuk, hogy a monoton, hallható zaj véletlen?
Vonatozva… sínvég kattogva eléri nálam, hogy a csend kéretlen?
*
A szerető csönd
Gyengéd-halkan beborít.
Hallgatag magány?
Vecsés, 2018. október 19. – Kustra Ferenc József
